Az oszmán hódítás és Európa című – Magyarországon két éve megjelent könyvében – új szempontokat behozva igyekezett árnyalni azokat a megszilárdult hiedelmeket és legendákat, amelyeket az iskolában tanultak alapján a szélesebb közönség gondol erről az időszakról. „A könyvem az Oszmán Birodalom történetét Európa és a Közel-Kelet tágabb történetébe ágyazva tanulmányozza – mondja Ágoston Gábor. – Bemutatom, hogyan alakította az oszmán terjeszkedés az európai hatalmi viszonyokat, a Habsburg Monarchia létrejöttét és modernizációját, a rendiség és a királyi hatalom viszonyát, és hogy milyen előnyökkel és teherrel járt az oszmánok számára Konstantinápoly (1453), Szíria és Egyiptom (1516–17), Irak (1534–46) vagy Magyarország (1541) meghódítása. Kiderül, milyen szerepet játszott az iszlám és a keresztény vallás a vetélkedő birodalmak ideológiájában, a hódítás és védelem legitimálásában.Tárgyalom azt is, hogyan függtek össze az oszmánok európai és közel-keleti háborúi, és ezek milyen kompromisszumokra késztették a hadakozó feleket.
Választ kapunk arra is, miért nem lehet e bonyolult birodalmi játszmákat leegyszerűsíteni az iszlám és a keresztény civilizációk összecsapására, vagy miért elhibázott a multikulturalizmus ideológiáján keresztül elemezni az oszmán–európai kapcsolatokat, és reneszánsz fejedelmeknek tekinteni az oszmán szultánokat. Láthatjuk, mi volt az oszmán rendszer előnye a 15-16. században, és miért hanyatlott a birodalom katonai ereje a 17. század végére mind a korábbi, 16. századi hadi képességeihez, mind pedig európai ellenfeleihez viszonyítva.”
Vészjósló erők
Az Oszmán Birodalom európai hódításainak korai sikerét a kiváló képességű szultánok, vezírek és határbégek pragmatikus politikájában, és emellett a hatalom két pillérének megjelenésében látja. „Elsőként az oszmán szolgálati birtokokra épülő timár rendszernek, amely a jövedelemigazgatás, a tartományi közigazgatás (szandzsákok és beglerbégségek) és az ottani lovas haderő (timáros szpáhi katonaság) alapja volt, és másodikként a jóval kisebb létszámú, elit zsoldosalakulatoknak (janicsárok, udvari lovasok és tüzérek) és az e sereg utánpótlását biztosító gyermekadónak. E két pillérnek köszönhetően az oszmánok a 17. század végéig jóval nagyobb, jobban ellátott és felfegyverzett seregekkel rendelkeztek ellenfeleiknél, és rendre győzelmet is arattak. A meghódított országokban olyan rugalmas katonai közigazgatást és adóztatást vezettek be, amely figyelembe vette a korábbi gyakorlatot, ügyelt arra, hogy az adóteher eleinte kisebb legyen, mint a hódítás előtt, integrálta a meghódított elit tagjait, és vallási-kulturális téren viszonylagos önállóságot engedélyezett a helyi egyházaknak és híveiknek.”
A mohácsi csata előzménye és következménye az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó esemény. Az újabb kutatások megkérdőjelezik, hogy az akkori magyar vezetés hibája, csődje, kudarca okolható a totális vereségért. Ágoston Gábor egyetért a hivatkozott cikkel, és büszke rá, hogy szerzője egykor a szemináriuma hallgatója volt. „Mohács nemzedékére is igaz, amit az öreg Bethlen János erdélyi kancellár és történetíró mondott saját kora (a 17. század) politikusairól, és amely Jókai Mór regényének köszönhetően majd kétszáz éve ismert:
„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt”
