Nehezen érthető annak bűnszervezetbe tömörült rablócsapatnak a sietsége, amelynek célkeresztjébe a Balaton ősnádasainak, Tokaj szőlővesszeinek, a magyar valahai arisztokrácia kastélyainak, a patinás szállodáknak a megszerzése után most a Magyar Tudományos Akadémia vagyona került. Igazán várhattak volna a jövő év novemberéig, hogy stílszerűen az Akadémia megalapításának kétszáz éves évfordulóján temessék el azt. Végülis valamennyien a „fordított Széchenyik” kasztjához tartoznak. Szemben Széchenyi Istvánnal, aki egy éves jövedelmét ajánlotta fel az Akadémia céljaira, ők legalább egy évnyi jövedelmet szeretnének húzni az Akadémia eltemetéséből.
A TUDOMÁNYOS AUTONÓMIA MEGTÖRÉSE. Egy professzionális bűnszervezet vajmi keveset tud kezdeni a tudománnyal, még kevesebbet a tudomány szabadságával és a legkevesebbet azzal, ha a tudósok éppen elért tudományos eredményeik, nemzetközi megbecsültségük alapján nagyfokú önállóságot, autonómiát élveznek. És egyáltalán, ha valakinek a szabadságjogok gyakorlása, a felnőtt emberek önállósága, a szabad választás lehetősége terhes, az egészen biztosan igyekszik szűkíteni azt.
Ennek első és eleinte nehezen leleplezhető módszere – a takarékosság, az áttekinthetőség jegyében – az önálló egységek nagy szervezetekbe való összevonása, a centralizáció. Mióta a mafla magyarok (MM) kétharmados korlátlan döntési jogosultsághoz juttatták a magukat politikai pártnak álcázó, maffiaállamot kiépítő, bűnszervezetbe tömörült csapatot, az önálló részek összevonása, betagolása folyamatos. (A legutóbbi időkben ment például végbe a Magyar Államvasutak és a Volán vállalatok közlekedési monstrumban való egyesítése.)
A folyamat indulását Kornai János Központosítás és kapitalista piacgazdaság című írásában (Népszabadság, 2012. január 28.) tudományos apparátussal mutatta be. Sorra vette a számonkérhetetlen és irányíthatatlan monstrumokká összevont minisztériumokat, az önálló hatáskörrel rendelkező szabályozó hatóságok betagolását (MNB, Pénzügyi Felügyelet, Költségvetési Tanács, egészségbiztosítási felügyelet), a fegyveres testületek konglomerátumait (pl. Terrorelhárítási Központ), a helyi önkormányzatoktól a megyei kormányhivatalokba integrált és ezáltal összevont feladatokat, az igazságszolgáltatás feletti irányítás megteremtését az Országos Bírósági Hivatal révén, a médiairányítás centralizálását (Médiaszolgáltató és Vagyonkezelő Alap, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság), a közszolgáltatások centralizációját (ld. az MVM-be olvasztott gáz- és áramszolgáltatást), a budapesti egységes közművállalatot a gyógyfürdőktől a takarításon és a temetkezésen keresztül, az iskolaügy centralizálását a Klebelsberg Központba, az egyetemek átszervezését és a Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek összevonását.
Kornai írásában bizonyította, hogy ennek a centralizációs hullámnak nem volt a takarékosabb működésben, a hatékonyság javulásában kimutatható következménye. Márpedig ez esetben csak két okkal magyarázható a szervezetmonstrumok létrehozása: ezek az önálló gondolkodás, a szervezeti ellenállás megtörése és szabad kirablás feltételeinek megteremtése.
Hogy mind a kettő szerepet játszott, arra elégséges példát látunk a média világában, ahol a haveroktól származó reklámvásárlás szinte kötelezővé vált, illetve ahol megszűnt a kiegyensúlyozott műsorszerkesztés. Legalább ennyire világossá vált a két cél megvalósítása a közszolgáltatásokban, ahol a rezsicsökkentés álcája volt a csodafegyver a hatalom megtartásához - és a karbantartás elmulasztása okán a szolgáltatások minőségének lezüllesztéséhez.
Az Akadémia irányítása alatti kutatóintézeteket is utolérte a korlátlan diktatúra kiépítésének vagyon- és pénzszerzési mohósága, valamint az önálló gondolatok születésének ellehetetlenítése. Az összevonás és az MTA védernyője alóli kiszakítás tette lehetővé az önálló kutatás feltételeinek fokozatos és folyamatos szűkítését; a pénzadagolás és az összevonás közben a rangokért és cafrangokért vívott rivalizálás hajlította a kutatók gerincét; végül a kiszemelt – eddig az Akadémia törzsvagyonához tartozó – vagyonelemek (pl. a tihanyi Limnológia Balaton-parti területének) kimazsolázását, a haverok által megépíthető vitorláskikötők felsejlését.
AZT VISZIK, AMI MOZDÍTHATÓ. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia fokozatos ellehetetlenítésében, vagyonától való megfosztásban soron levő mostani eseményről írok, gyakran kellene a nürnbergi perben a megnyitó vádbeszédet tartó Jackson főbírót idéznem, aki kimondta: „azt fogjuk bizonyítani, hogy bűnözők egy csoportja arra szövetkezett, hogy megszerezze a korlátlan ellenőrzést a német állam fölött”.
Mi másnak tekinthetjük először az akadémiai kutatóintézetek leválasztását az Akadémiáról, arról a köztestületről, amelyik a tudományos kutatás önállósága, szellemi színvonala, a kutatás szabadsága és feltételei megőrzésére hivatott? Amikor egy miniszterré avanzsált osztályáruló akadémikus zsarolással, ígérgetéssel az összes jól ismert, sőt ismeretlen módszerrel elérte, hogy az Akadémia akkori vezetése és maguk az akadémikusok lábhoz tett fegyverrel nézzék, hogyan fosztják meg őket az átlátható, ellenőrizhető és nemzetközileg is vállalható működés eszközeitől és mechanizmusától, már csak idő kérdése volt a többi.
Az, hogy mikor viszik ki az Akadémia elnökének szobájából az íróasztalát (az épület szükséges renoválására hivatkozva), mikor épül majd lakópark a martonvásári Agrártudományi Kutatóintézet mintagazdaságában, mikor költözik be a „királyi vő” a Brunszvik-kastélyba, hogy önfeledten hallgasson Beethoven vonósnégyeseket az odarendelt zenészektől.
Amikor az ország kormányának álcázva magát az Akadémia vagyonáról alkudozik a bűnszervezetként működő csapat, az Akadémia vezetői pedig elhiszik, hogy korábbi vagyonukat, épületeiket, laboratóriumaikat tovább használhatják, sőt mi több, még pénzhez is jutnak, jusson a bölcs és kormányhű akadémikusok eszébe, hogy az a kötelezettségvállalás, amit a rablócsapat szignál, éppen abba a kéménybe és éppen azzal a korommal lesz fölírva, mint a magánnyugdíjpénztárak tagjai felé vállalt nyugdíjszámla nyitás kötelezettsége.
Ideje utoljára megsimogatni az íróasztalokat, könnyes búcsút venni a pipettáktól, és felkészülni, hogy bizony majd bérleti díjat kell fizetni, ha valaki a saját laborjába vissza akar kerülni.
ELEGÁNS ÉTTEREM ÉS PANZIÓ A DUNÁNÁL. Bízzunk a jövőben, hogy a kormány által az Akadémia vagyonának megváltásaképpen kínált összeg elegendő lesz az Akadémia székházának renoválására és a HUN-REN kutatóhálózat két-három éves működési kiadásainak fedezésére. Nem a mostani vezetés felelősségét emlegetik majd, hogy „elherdálta” az Akadémia vagyonát, miután a már többször emlegetett bűnszervezet revolvert szorított a vezetők és a vagyonjogban meg a szabad rablásban tájékozatlan akadémikusok halántékához. Végülis a kifejezetten jó adottságú épület egy megfelelő séf alkalmazása mellett akár több Michelin csillagos étteremként, az Akadémia Klub pedig ismert rendezvényhelyszínként kerülhet be a Budapest Guidebookokba, mindamellett, hogy királyi vő majd itt tarthatja azokat az ünnepi eseményeket, amelyeket a hatalomra jutás és az ország javai megszerzésének évfordulóira rendeznek.
Nem is szólva arról, hogy kiváló panzió rendezhető be a mai akadémiai tisztségviselők szobáiban a hazájukból menekülni kényszerült, ám a magyar maffiavezér menedékét esetleg igénybe vevő tömeggyilkosoknak, mint amilyen a szír Bassár el-Aszad, és olyan zsarnokoknak is, mint a volt macedón miniszterelnök Nikola Gruevszki, vagy a látogatóba hívott – de esetleg tartós vendégszeretetre szoruló - izraeli miniszterelnök, Benjámín Netanjáhú. Biztos érdeklődve nézik majd a domborművet az általuk megbecsült menedékhely falán, és büszkélkedhetnek, hogy megérdemelt helyükre, a tudomány magas polcaira emelkedhettek. Az akadémikusok is örülhetnek, mert évente egyszer ők is használhatják a nagytermet mint rangos rendezvényhelyszínt, bátor harciasságuk jelképeként.