Felhívtak a festőcégtől, hogy be tudnék-e megint ugrani. Természetesen igen, mióta gyakorlatilag nincs stabil munkahelyem, napról napra találok elfoglaltságot, mindenre bólintok. Az egyik tulajdonos testvérének dolgoztam anno tetőpucolóként (létrákkal felmásztunk a magas, nagyon magas, úristen, de magas… házakra), és az évtizedek sarát, moháját, zuzmóját lemostuk, nagynyomású vízsugárral, amitől a ház sokkal tetszetősebb lett, jobban eladható. Alkalmanként a ház ablakkereteit, vagy a házat körülölelő beton- vagy kőborítást újítottuk fel. A munka extrém nehéz volt. Egyszer villám csapott mellém, nyolcszor estem le, egyszer a szél elsodorta a létrámat, én meg a tetőlétrán bemásztam a kémény mögé, s elkezdtem imádkozni. Kellett egy óra, mire az első napot töltő kollégám (azonnal fel is mondott...) visszaügyeskedte a létrát a falhoz. Szóval, nem az a klasszikus tanári állás volt, amire szocializálódtam a Pannon-völgyben.
Mivel mesterévé váltam a vízipuska használatának, és nagyon ügyesen, megbízhatóan melóztam, a tulaj testvére is engem hív rendszeresen neccesebb megrendelésekre. Keresett ez alkalommal is, egy nagyon könnyű kis munka lenne a belvárosban, festés előtt kellene a régi festéket lemarni a nyomással a falakról. A munka neheze itt, hogy a lehulló festéket majd fel kell takarítani, de mászni nem kell, szóval boldog voltam, könnyű pénz.
Néztem az irányítószámot, láttam EH1, ami a belváros szíve, nem messze a konzulátustól. A gépet a főnök reggel kivitte a helyszínre, magam kicsit később érkeztem. Hatalmas, négyemeletes ház, a szokásos piszkos homokkő szín, amiből a város is épült. Csatlakoztatom a gépet, vizet is belehúzom egy hordóba, innen fogja a gépem felszívni a folyadékot. Beröffentem a motort, zúg, mint a rossznyavaja, felteszem a szemüveget, fülvédőt. Kezdek. Repül a fehér festék mindenhova kilószám, egy alagsort mosok, de látszik, ez csak egy bejárat, fenn is dolgoznak az első emeleten festők, szóval ez egy több emeletesre kialakított luxuslakás. Egyszer át kellett mennem rajta, mikor a slagot áthúztam a hátsó kertből. Nem szeretek leskelődni indiszkrét módon, de itt egy pillanatra megtorpantam a nappali közepén. A takarítónő, aki beengedett, nem volt velem, egyedül álltam az ötcsillagos házban. A nappali legalább háromszor nagyobb, mint a mi teljes lakásunk, amit bérlek EH17-ben, a falakon kortárs festmények, szobrok, akkora perzsa szőnyegek, hogy az árukból, gondolom, egy nagyobb albán falu is kijönne. Az amerikai konyha diszkrét, hatalmas képernyő a falon, pingpongasztalnyi, az egészfalas üveg mögül rátekinthetünk a hátul fekvő japán kertre. Műalkotás kis tóval és törpére vágott faszobrokkal, sövények, kavicsos út. Elég nagy kert egy olyan területen, ahol egy garázst sem tudnék megvenni még harminc éves hitelre sem. Olyan hárommillió font lehet, forintban másfélmilliárd, állapítom meg. Nem az ár az érdekes, hanem az, hogy valóban szép az ingatlan, nem harsány, nem hencegő, szívesen élnék itt. Jó ízléssel van összeválogatva a kollekció a falakon.
