Egy dologra lesz szüksége, amit viszont le kellene győznie, ez pedig csupán az előítélete, ami minden emberben benne van, természetes, agyi működésünk egyik jellemzője ez, viszont lehet tudatosan küzdeni és tenni ellene, hogy kikapcsoljuk. Kérem szépen, most kapcsolja ki Ön is. Ha megvan, akkor elárulom, a transzneműségről lesz szó. Ha ki tudta kapcsolni, és a nyitottsága, érdeklődése megmaradt, akkor remélem, tovább fog olvasni. Nagyon hálásan köszönöm. Ha nem él ezzel a kikapcsolási lehetőséggel, akkor most valószínűleg megnyomja a nevető emojit, és talán még egy ítélkező és nyomdafestéket is alig tűrő kommentet kanyarít a cikk alá. Nem ítélem el, ezzel nem fog engem bántani.
Megpróbálok írni arról, egy laikus ember hogyan tudja megérteni a transzneműséget, hogyan tudom Önöket közelebb vinni a közösségemhez és megmutatni, kik vagyunk mi.
Három éve élek nőként itt, Budapesten. Nem menekültem el az országból, itt próbálom a mindennapokat túlélni. Pontosan úgy, ahogy maguk! Nem gondolom, hogy nekem rosszabb lenne, vagy a melegeknek, leszbikusoknak, vagy azoknak, akik azonos nemű párként sóvárogva nézik és hallgatják a híradásokat, hogy mennyi gyermek vár örökbefogadásra, látás-hallás-mozgássérültek vagy éppen transzneműek. Az is teljesen érvényes és számomra elfogadható, ha valaki azt mondja, hogy született nőként, férfiként, ezzel a született nemi identitással megbékélve, a heteroszexuális orientációjával nehezebb az élete, mint nekem, és sokkal több problémával küzd. Mindig óvakodom attól, hogy a társadalom különböző metszeteit összemérjük és hasonlítgassuk: na, kinek rosszabb? Én azon vagyok, hogy megértsek mindenkit, és ahol tudok, segítsek, a nyitott, őszinte érdeklődésre, kérdésekre velem/velünk kapcsolatban pedig válaszoljak. Biztos vagyok abban, hogy a világ attól lesz jobb és értékesebb, ha észrevesszük egymást, nyitottak vagyunk egymás felé, beszélgetünk, és ha szükséges, segítünk, ha tudunk.
Beszélgetek a közösségem tagjaival, akik kérik, támogatom és segítem őket. Mégis azt mondom, hogy amiről írok, nem általánosan kiterjeszthető minden transznemű emberre. Van, aki megélte, megéli, van, aki nem. Ki könnyebben tudja kezelni, ki nehezebben. Nyilván nagyon sok múlik az egyén mentális erősségén, és persze a szűkebb-tágabb környezetén is. Én a saját példámat fogom bemutatni.
Sokat gondolkodtam és a Facebook csoportomat is megkérdeztem arról, milyen megközelítésből érdemes ezt a témát Önök elé tárni. Laikus nyelven beszélni arról, ami a transznemű emberekre jellemző. Tudják, transzneműnek felcímkézheti magát bárki, akár érti, hogy ezt mit jelent, akár nem. Mindenkinek a saját érzései, tudata, tapasztalása érvényes ezzel kapcsolatban. A transzneműséghez a klinikai szakirodalom mégis társít jellemzőket, amelyekről a közösség tagjai számolnak be, és a szakemberek is figyelembe veszik a diagnózis felállításánál. Az egyik ilyen közös jellemző a nemi diszfória, vagy újabb megfogalmazásban a nemi inkongruencia (összeférhetetlenség). (Gender Dysphoria, Gender incongruence)
Az írásom laikusoknak szól, ezért nem untatom Önöket definíciókkal és nemzetközileg elismert szakmai diagnosztikai kézikönyvek magyarázataival. Ezeknek ha szeretnének a fenti megnevezések alapján Önök is utána tudnak nézni – többnyire angol nyelven (DSM V, és WHO ICD 11), vagy javaslom ebben a témában készült, hosszabb szakmai magyarázatokkal kiegészített, alábbi videómat megtekintésre.
Sokkal inkább szeretnék most egy saját példát elmondani, melyen keresztül talán közelebb tudom Önöket hozni a nemi diszfória megértéséhez.
Ha egy férfi megnéz az utcán vagy bárhol egy nőt, azt vérmérséklet és az éppen aktuális tesztoszteronszint alapján különböző módon teheti meg. Maradjunk annál az esetnél, hogy nézi és nem szól be neki, nem fogdossa meg, nem követ el már BTK-ba ütköző bűncselekményt. Ezek a jelenségek is sajnos sokszor az életünk részei, de nem akarom az írást most ebbe az irányba vinni. Úgy gondolom, hogy az udvarias – minden egyéb hátsó gondolattól mentes – pillantástól a testi erőszakig a skála igen széles. Én mikor próbáltam beilleszkedni a társadalmi normák által rám helyezett kényszerzubbonyba, akkor ezen a skálán az én gondolataim nem jelentek meg. Nehéz lenne beleilleszteni olyan gondolatokat, hogy „bárcsak nekem is ilyen hajam lenne”, „bárcsak nekem is ilyen mellem lenne”, „bárcsak nekem is női nemi szerveim lennének”, „bárcsak gyereket tudnék kihordani és megszülni”, „bárcsak én is ilyen szép alkalmi ruhákban járhatnék”, „bárcsak kapnék virágot nőnapon”, és még hosszan sorolhatnám ezeket a „bárcsakokat”. Ezek a mondatok szilárd belső tudatból erednek, amely megrendíthetetlen. Én nő vagyok. Önök hova sorolnák be ezeket a gondolatokat az említett hétköznapi, sztereotipizált skálán? Én megmondom őszintén, nem találnék ezen a skálán helyet ezeknek a kívánságoknak. Itt nem jelennek meg a férfi nemi hormonoktól átitatott, nekem kissé állatias szintet megütő „jajj, de szexelnék vele”, vagy „jajj, de bevinném az ágyba”, „micsoda szemrevaló nő” megközelítések. A nők pedig gondolom inkább úgy állítják fel ezt a skálát, hogy a legnagyobb szerepet a magukhoz való méregetés tölti be benne. Ő milyen vékony, milyen jó alakja van három gyerek után, bezzeg nekem, stb.
