És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami. Mintha az Utas és holdvilág emlékezetes zárómondatát választotta volna mottóul Emma Gatewood (1887–1973), pedig aligha olvasta Szerb Antalt. Hatvanhét éves volt, sokszoros nagy- és dédmama, amikor egy nap azt mondta, sétálni megy. Szerettei csak hónapok elteltével, egy újságcikkből tudták meg, meddig jutott, s közben hogyan zárta a szívébe Amerika a múlt század derekán „Gatewood nagyit”.
Szenvedés volt az élete, maga a földi pokol. Apja, egy ohiói farmer a polgárháborúban elveszítette fél lábát, szomorú napjait ivászattal, szerencsejátékkal és családjának terrorizálásával múlatta. Tizenöten voltak testvérek, nyomorúságukban négyesével aludtak egy ágyban. Iskoláztatás híján lopva, kölcsönkönyvekből, saját kedvére olvasott verseket, tanult az erdők állatairól, növényeiről. El akart szabadulni hazulról, ezért hozzáment az első kérőjéhez – cseberből vederbe.
Férje, Perry tanult ember volt, csakhogy az esküvő után hamar kiderült: durva, kegyetlen alak. Rabszolgaként dolgoztatta a várandós fiatalasszonyt, a házimunka mellett betont kevertetett, szögesdrót kerítést húzatott ki vele a dohányültetvénye körül. Emma zokszó nélkül szolgálta. A gazda seprűnyéllel verte és megerőszakolta, gyakran a gyerekek szeme láttára.
A gyereksereg egyre szaporodott, tizenegyen születtek. Szökni sem volt reménye az állandó ütlegek elől.
Egy levelében az asszony azt írta, annyit szenvedett az ura kezétől, hogy elég lett volna újabb száz évre. Egyszer védekezni próbált, mire a férj rendőrt hívott rá, és megfenyegette, hogy hisztéria címén őrültekházába záratja. Feldagadt arccal, kitört fogakkal bújt meg városkájuk polgármesterénél. De már nem tűrt tovább, faképnél hagyta a pszichopatát, aki egy korábbi dührohamában agyonverte a napszámosukat. Harmincnégy év után kimondták a válást (1941).
Felnevelte a három legkisebb gyereket is, és végre a maga ura lett. Amikor sétálni indult Georgia állambéli otthonából 1955. május 3-án, nem szólt senkinek, mire készül nagy szabadságában. Rátért az Appalache-hegységen végigvezető turistaútra, és ment egyre csak északnak, pirkadattól napnyugtáig, mintha le sem bírna állni. Felfigyeltek rá a kirándulók, helyi, majd országos újságok írtak elképesztő útjáról. 146 nap alatt a Kanadával határos Maine államig 3489 kilométert tett meg.
Az első nő, aki egymagában járta végig az Appalache-ösvényt, „Amerika legünnepeltebb gyalogosa” lett, az éppen divatba jött ultrakönnyű túrázás sztárja.
Rendszerint a szabad ég alatt aludt. Gyümölcsöt, bogyókat evett. Riporterek faggatták, hogyan bírta ki a gyötrelmeket – mármint az éhséget, a hideget, a fáradtságot.
Az idős hölgy csöndesen mosolygott. Múltjáról nem beszélt, az elborzasztó előzmények csak évtizedekkel később derültek ki, a halála után. Elég volt neki, hogy ő tudja: úton lenni, békességet találni az erdő mélyén, az zarándoklat, maga a gyógyulás.