Fél órája rakosgatjuk a díszeket, a fenyő már alig látszik a csillogó gömböktől, girlandoktól és szaloncukroktól. Eszti a kék égősort igazgatja, azt mondja, apa, rosszul tetted fel, anya mindig fentről kezdte, és körkörösen haladt lefelé. Nem vitatkozom vele, a lényeg, hogy itt van, és reggel hajlandó volt kikelni az ágyból.
Fölakaszt egy angyalkát, csak most tűnik fel, hogy hosszú, vékony ujjain a bőr csupa heg. Mi történt a kezeddel, kérdezem, mire összevonja a szemöldökét, és motyogni kezd, hogy szerinte így már jó a fa, ő megy rajzolni, egy csomó házit kapott a felvételi előkészítőn, három csendéletet és egy portrét is be kell még fejeznie.
Egyedül teszem fel a csúcsdíszt, de közben hallom a hangodat: egy kicsit még ferde, billentsd jobbra, nem, ez túl sok, most jó, így, ne nyúlj hozzá többet. És látlak magam előtt, ahogy lekapcsolod a lámpát, megnézed, az elkészült műalkotás megfelel-e az elvárásaidnak, aztán elmosolyodsz, és megölelsz. Még az illatodat is érzem.
Elpakolom a kimaradt díszeket, indulok a konyhába, igenis képes leszek megfőzni a töltött káposztát, még ha ebben a pillanatban nagyobb kihívásnak is tűnik, mint megírni egy komplett szoftvert az új BMW-modell műszerfalához. Bárcsak egész nap a gépem előtt ülhetnék, és programozhatnék. De ez ma nem fog összejönni.
Kikészítem a hozzávalókat, megint azoktól vásároltam a piacon, akikhez jártál, de kezd elegem lenni a sajnálkozó pillantásaikból. Minden alapanyagot külön tálba teszek, nehogy valami kimaradjon. Szépen végig kell csinálnom a lépéseket. A recept is csak egy istenverte algoritmus. Oldalra billen a szoba, megkapaszkodom a konyhapultban. Folyton ez a nyomorult fáradtság. És ugyanaz a rémálom hónapok óta: kinézek az ablakon, a ház előtt meglátom az arcodat a földbe süllyedve. Csak a szemed, az orrod és a szád látszik ki. Rohanok, hogy mielőbb kiássalak onnét, de mire kiérek, eltűnsz.
Iszom egy kávét, betolok mellé egy zserbót. Tegnap este hozta a szomszéd Marika, hadart valamit, miközben ideadta a tálcát, aztán elszaladt. Kinyitom a receptkönyvet, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy a kézírásod minden lapon ott van. Megdinsztelem a hagymát, átmosom a rizst, hozzáadom a darált húst és a fűszereket. Lassú mozdulatokkal gyúrom össze a masszát, a kezemen elkenődő vörös pép pont olyan visszataszító, mint az orvos hangja volt, amikor felhívott, hogy ha akarok még veled beszélni, akkor azonnal üljek autóba, és menjek föl Pestre. A reptér után áthajtottam egy piroson, minden irányból dudáltak, egy autó csikorogva fékezett. Vizesre izzadtam a pólómat, mire leparkoltam a Korányi előtt. Mosolyogtál, amikor beléptem a kórterembe. Nem volt rajtad paróka. Látszott az arcodon, hogy nemrég kaphattál morfiumot. Leültem az ágyadra, megfogtam a kezed. Úgy kérdezgetted, mi újság odahaza, mintha egy kávézóban csicseregnénk. Aztán kérted, hogy állítsam fentebb az oxigént. Becsuktad a szemed, azt suttogtad, most otthon vagy, kint fekszel a teraszunkon, és élvezed a tavaszi napsütést.
Eszti benyit a konyhába, fölkapja a zserbós tálcát, eltűnik vele. Nem maradsz itt egy kicsit, kiáltok utána, de válaszra sem méltat. Mostanában ezt csinálja. Fölvisz minden kaját a szobájába. Elég antiszociális dolog, de nem akarom ezzel csesztetni. A lényeg, hogy jóban vagyunk. Néha bejön a dolgozómba, és mesél a barátnőiről, a fiúkról, a tanárokról meg az érettségi tételekről, amiket képtelen bemagolni. Csak rólad nem beszél soha.
Kimosom a káposztát, megformázom a gombócokat, alaposan begöngyölöm mindet. A megmaradt leveleket fölaprítom, kibélelem velük a lábas alját, ráteszem a füstölt bordát, és elrendezem a töltelékeket. Nem is olyan bonyolult, mint amilyennek gondoltam. Este hatra elkészülök mindennel. Még az ajándékokat is sikerül becsomagolnom.
Bekopogok Esztihez, hívom vacsorázni, mire közli, hogy ő most elmegy futni. Na ne viccelj már velem, mondom, de rám se hederít, kiront a házból. Egy óra múlva kivörösödve, kócosan jön vissza. Hosszasan zuhanyozik, hajat szárít, majd olyan arccal ül le a terített asztalhoz, mintha egy kivégzőosztag elé érkezett volna. Minden oké, kérdezem, de ő csak biccent, és nyúl a merőkanálért. Kitesz a tányérjára egy falat káposztát, nekilát enni. Unszolgatom, szedjen már tölteléket is, de azt mondja, nem szereti. Pedig tudom, hogy ez a kedvence. Turkál az ételben, pofákat vág, majd kijelenti, hogy ennek a kajának trágyaíze van. Felmegy bennem a pumpa. Tudom, hogy még gyerek, és nagyon nehéz lehet most neki, de azért bokszzsáknak mégse használjon már.
Talán ha megkóstolnál egy gombócot, és ennél hozzá kenyeret, akkor valami értelmeset is ki tudnál bökni a főztömre, mondom neki. Mereven néz rám. Kiszed magának egy óriási adagot, és pillanatok alatt befalja. Most elégedett vagy, kérdezi. Hát, nem azt mondtam, hogy zabáld magad halálra.
Lehet, hogy ezt nem kellett volna, de már késő. Lecsapja az evőeszközt, kirohan a nappaliból, és bezárkózik a vécébe. Azért ekkora műsorra nem számítottam. Nem, ezt nem hagyhatom szó nélkül. Kirúgom magam alól a széket, elindulok a lányom után, és már csak kívülről látom magam, ahogy ütöm a vécé ajtaját, és azt üvöltöm, hogy szerinted ez az egész csak neked nehéz?
Bentről öklendezést hallok. Hosszú, fájdalmas öklendezést. Elhallgatok. Leengedem a kezem. Hátrébb lépek. Leülök a lépcsőre, könyökömet a térdemre támasztom. Nézem a csillogó karácsonyfát, kék fényei duplán tükröződnek a fekete ablaküvegen. Kint teljesen besötétedett.
Eszti kijön a vécéből, arca sápadt, jobb kezén az egyik ujja vérzik. Azt mondja, undorodik magától, de képtelen leállni, már napi ötször csinálja. A temetés napján kezdődött. Egy ideig megkönnyebbült tőle, de aztán visszatért ez a rettenetes érzés, hogy valamit végleg elrontott, minden délutánt veled kellett volna töltenie, csak nem bírta nézni, ahogy napról napra rosszabbul vagy, de most már teljesen mindegy az egész, mert úgyse tud semmit sem helyrehozni, a nyelőcsöve pedig annyira fáj, hogy biztosan meg fog halni. Rám zúdít mindent, amit magában tartott. Amit láttam rajta, csak nem kérdeztem rá, mert egyszerűbb volt azzal foglalkozni, hogy az új modell műszerfala miért sötétedik el a motor beindításakor, és a fordulatszámmérő miért halad a kelleténél gyorsabban.
Megölelem a lányomat. Ringatom, mint kiskorában. Megígérem neki, hogy elmegyünk orvoshoz, és minden rendbe fog jönni. Beletelik egy órába, mire elcsendesedik, és fejét a vállamra hajtja. Beszívom hosszú, barna hajának illatát. Levendulás. Pont, mint a tiéd.
Jánoki-Kis Viktória
2024-12-21 06:29:00 CET
