- Schillinger Gyöngyvér: Oda nem jöhetnek királykisasszonyok

Télapó a csizmába is hoz csomagot, az ovit is meglátogatja, felbukkan a nagymamánál, nagynéninél, plázában és az önkormányzat kivilágított terén, a gyerek nem kérdezi meg, mit pörög ennyit a Mikulás. Virgácsot viszont nem hoz, már nem divat, minden gyerek jó, a maga módján. Lilike, mit fog ehhez szólni a Télapó? Anyuka küzd a gyerekével a játszóházban, a gyerek nem hajlandó tudomásul venni, hogy a dolgoknak egyszer vége szakad. A Télapó mindig figyel. Jön a Jézuska, majd ő hoz neked ajándékot, mondja az apuka, amikor a gyerek nekiáll sírni a plüssök előtt.
Nálunk a karácsonyi tündérek hozzák az ajándékot, habár a gyerekem néha beszél angyalkákról és az ördögről is. Az angyalka elhagyja a szárnyát (anya, de nekem itt van a fenekemben!), az ördögöt meg kell verni, viszont a lovagok megvédenek mindenkit, a hercegkisasszonyt is, mert azok nem tudnak „lovagozni”.
A varázslatos dolgok valóságosak, a homlokomon napocska van, apa homlokán a hold, a csillagok éjszaka „levegőznek”. A Kapanyányimonyó nem vad, csak veszélyes, és ha megnyomjuk a biztonsági gombot, az megőrzi az egész házat.
Mesélünk, a gyerek a semmibe mered, nem a semmibe, mert felvonulnak a lovagok, jön a griffmadár, és Erős János leszáll a pokolba, és megveri az ördög anyját. Jobban szeretem a népmeséket felolvasni, egyesek szerint korán rémisztgetem a gyereket, de sokkal érdekesebbek, mint azok a mesék, amelyben Leácska nem akar aludni, de elalszik, összevesznek egy babán, de kibékülnek, és ha fáj a pocakod, de nincs nálad a pelenka, váratlanul, az óvó néni legnagyobb örömére képes leszel végre a vécébe kakilni, és ettől boldog az egész család. Legyen akkor inkább a parazsat evő hatlábú aranyparipa, törjék össze a szegény ember legkisebb fiának összes csontját, hogy egy átal­vetőbe hányva, megkenve csodazsírokkal, utána százszorta szebb és erősebb legyen. Szúrják ki Tündér Ilona szép szemét. Három és fél évesnek ilyen mese?
Vannak a szegény emberek, akik zöldet-vereset látnak az éhségtől. Anya, ez a bácsi miért fekszik a földön, kérdezi az aluljáróban. Anya, adjál pénzt, mert a zenészeknek kell pénz! Nem jövünk neki azzal, hogy bezzeg a szegény gyerekek megennék a krumplipürét, de van fogalma a szegénységről. Zavarba ejtően sokáig áll a hajléktalan előtt. Nem kérdez többet, mint amennyi választ fel tud dolgozni. Pontosan tudja, hogy mi azért nem vagyunk szegények, mert „rendeset eszünk”. Ezt magától mondja, fürdés közben, mialatt az én masszázskesztyűmmel súrolja a csempét. „Csak egy kicsit. Hogy tiszta legyen.”
A karácsonyi vásárban túlárazott kaleidoszkópot veszünk, percekig áll a bódénál, én fázok, ő kaleidoszkópozik. Az árus közben megpróbál vele csevegni: – Na, tetszik a játék? Várod már a Jézuskát? Az árus hozzám fordul: beszél már a kisfia? Három és fél éves, persze hogy beszél, mondom, közben azt gondolom, hogy csak nem válaszol hülye kérdésekre.
Ne írjunk levelet a karácsonyi tündéreknek, mondja a gyerek. Lepjék meg. A karácsonyfát meg fogja simogatni, mondja, és evés előtt megpuszilja a Kinder tejszeletet. Kis balalajkát veszek neki, mert egy ideje játék fűrésszel „hegedül” a forgófotelen, és az aluljáróban negyedórákat áll a gitáros bácsi előtt. Karácsonyi tálkát, kézzel írt verseskötetet, kisautót. Apának is hoznak ajándékot a tündérek? Meglátjuk, mondom, és tíz év után ötletem sincsen, mit hozzanak neki.
December másodikán kimegyek a főtérre, hogy árulják-e már a fenyőfákat, tavaly ilyenkor ennél komolyabb problémáink voltak, és most szorítok, hogy ne hagyjon el a karácsonyi várakozás. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy csöngetésre jöttünk ki a kisszobából, és az öcsém eltakarta a szemét, mert azt hitte, hogy találkozik a Jézuskával. Aztán olyan tél is volt, hogy fenyőfát vágtunk az erdőben, és pár száz forintos leselejtezett könyvtári könyvet hozott a Jézuska. Reccsent a fa, amikor a bátyám egyórás fűrészelés után nekifeküdt a törzsének.
A gyerek megkérdezi, hogy nézett ki az én anyukám – nem számítok ilyen kérdésre, anyám nem téma a családban. Mutatok neki egy képet, és nem kérdezi meg, hogy hol van most. Nem készültem fel a válasszal, melyik lesz majd, felment az angyalok közé, vagy az emlékeinkben örökké él.
Gyerekkoromban a bátyámmal takarítottunk karácsony előtt, de nem emlékszem rá, hogy valaha mostunk ki függönyt vagy tisztíttattunk szőnyeget. Idén nem súrolom fel a lakást, és töltött káposztát eszünk napokig, jelentem ki, mintha bárkit érdekelne ez a kajakérdés, meg hogy Ajaxtól szaglik-e az egész lakás. Nem mondjuk a gyereknek „a szeretet a fontos” szlogent, mert a varázslat a fontos, az égők a fán, a csillagszóró, az ajándék. Hogy centin lehet vágni a napokat a karácsonyig, hogy van mit várni. És huszonnegyedikén a szemét eltakarva jön ki a szobájából, mint régen az öcsém.
Keresem magamban a tavaly decemberi sötétséget, de nincs, elment, keresett magának valaki mást. Fel tudok kelni az ágyból és főzni, karácsonyi csomagolópapírt veszek, és a pulóvereim alá halmozom az ajándékokat – szóval így néz ki az egészségesek élete. És azoké persze, akiknek van pénzük. Azért csak a leárazott bejglit veszem, és vajas ízű Ramát teszek a tésztába igazi vaj helyett. Megcsinálom a ramás-citromos kekszet, anya, nagyon finom, mondja a gyerek, de egy falat után nem eszik többet. Anya, majd holnap eszem. De a holnap ma van, és nincs az az isten, hogy ennyi kekszet kidobjak.
Izgatott vagyok, mondja, és ilyenkor elégedettek vagyunk, milyen jól megtanítottuk neki az érzéseket. Egész decemberben izgatott, és sokat beszél, így a logopédus kérdőívébe, amit két hete aszalok, végre beírhatom a gyerek leghosszabb mondatát. „Anya, menjünk, mert várnak a lovagok a csipkebokor közelében, és megkeressük a páncélos ördögvágót, de oda nem jöhetnek királykisasszonyok!”