benedictio mesae
a falon vajúdik a szent,
keresi a nyomát az irtásnak,
ami porba dönti a nihilizmust
és mentén virágzik a korpusz.
csirkedisznópulyka
látja, ahogy hullahegy előtt
imádkozik az utolsó is.
goyafehérujjak egymásba borulnak,
krisztussal kívánnak barátkozni.
körben ülnek.
bőrsarkak dőlnek az asztallábnak,
a könyökök peckesen tartják a törzset.
vacsoraidő.
habzik a száj,
a máj dőzsölni készül a halászlé után.
a gyomor emészt,
a falongubbasztó pedig
kulcslyukon át akar majd távozni,
miután a család ajándékozott
és kihűlésre ítélik a villanykörtét.
ki nevet a végén?
herkulesképű anya
vetkőzteti a gyerekét.
ma este csinosabb pizsamába bújtatja.
az apa csak szemlél, nem nevel.
a gyerek izgága és hangos,
kulcscsontja az az alsó margó,
aminél lejjebb olyanfehér,
amit csak orvos, szülő ismer.
ha köhög,
az anyja balzsammal keni be a mellkasát,
mint a kopasztott tyúkét zsírral,
ami asztalra kerül.
a ház fekélyben úszik,
gennysárgák az ablakok.
az anya óriásnak képzeli magát,
aki megenné a gyerekeit is,
de úgy, hogy nekik ne fájjon.
torkán akad a szoba,
mikor le akarja nyelni.
bútortérdű és mereven jár,
fogócskázik az aprótermettel,
aki apára ütött és most kuncog.
nem akarja a csinosabb pizsamát. szúr.
az apa csak nézi, nem neveli.
az anya szatyorlaza tokája megremeg,
amikor utánakiabál.
ő már látja a játék végét.
közel a negyvenhez
bömböl az öle. onnan
pongyola gyermek akarna
majd megszületni.
egyszer.
nem ez lesz az ajándék.
idén se.
lombik a méhe, amibe pakolnak.
mocorog benne a vizelési inger,
mint lisztkukac a doboz alján,
de nem ürít.
hagyja, hogy az érzet
zizegjen az alhasban,
mint a képernyőhibás tévé.
nőjön benne, mint egy daganat.
romba döntő sejtdegeneráció,
tiporlóbitang.
kimagozza az érzéseit,
és arra jut,
magány dorbézol benne
a szeretetünnepekor is.
csobog benne a sárga lé,
feszül a hólyagja, tágul,
de már nem bírja tovább.
elernyed, mint egy zacskó.
emlékezik. utóbizsereg.
egyedülünnepel.
