A miskolci perecesi városrészben, egy csendes utca családi házában férjével kettecskén élő, a hetvenes évei elején járó Szvoboda Lászlóné, keresztnevén Róza igencsak meglepődött, amikor egy vidám tavaszi délelőtt csörgött a telefonja, s azzal hívták fel: egy algoritmus véletlenszerűen kiválasztotta őt, elutazhat Strasbourgba, s részt vehet az Európa Unió civileknek szervezett vitasorozatán, hallathatja a hangját, elmondhatja a véleményét klímapolitikáról, egészségügyről, oktatásról.
– Először azt hittem, kamu. Két felnőtt fiunk van, ők is mondták, hogy anya, ez biztosan valami csalás, az internet tele van ilyennel, még az is lehet, hogy kimész, aztán eladnak valahová rabszolgának – idézte fel vidáman a nappalijukban a három évvel ezelőtt történteket a nyugdíjas tanárnő. Hozzátette: őt mindig is érdekelte az Unió, szívesen válaszolt ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatásokra vagy töltött ki kérdőívet. – Én még úgy nevelődtem, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ”, aztán persze később felfogtam, hogy ez nem egészen az lett, amit fiatalon elképzeltem e mondat hallatán. Végül később az Európai Unió jelentette azt, hogy nemzetközivé lett a világ, eltűntek a határok, szabadon utazhattunk, nem jelent meg a gyomorgörcs, amit akár egy szlovákiai kiruccanáskor is éreztünk, hogy na, vajon most simán átengednek a sorompón, vagy várni fogunk egy-két órát – mondta.
A telefonhívásról később kiderült: egyáltalán nem kamu. Független közvélemény-kutató cégek választották ki, meghatározott kritériumok szerint azokat a civileket – Európa-szerte nyolcszáz, különböző nemzetiségű, lakhelyű, nemű, életkorú és képzettségű embert –, akiket a döntéshozók bevontak fontos témakörök megvitatásába, és javaslatot tehettek az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság számára, hogy milyen elvek mentén hozzanak döntéseket egyes, az állampolgároknak is lényeges, őket érintő ügyekben a klímaváltozástól kezdve a migráción, az oktatáson át a munkaerő vándorlásának szabályozásáig. Így aztán Róza, aki korábban életében csak egyszer ült egyedül repülőgépen, amikor egy Londonban élő volt tanítványa hívta meg születésnapi ajándékként, most újra kísérő nélkül vágott neki a nagy utazásnak.
– A fiam nyomtatott nekem egy papírlapot, ráírta, hogy Strasbourg, azzal mentem végig a repülőtéren, gondolván, hogy így biztosan rátalálok majd a velem együtt utazó társaimra. Két fiatal lány fel is pattant a székről, hogy ezek szerint én fogom őket vezetni, de mondtam, nem, én veletek fogok menni… – kuncogott, visszaidézve a kalandos indulást.
Róza szerint élmény volt látni, miként működik az uniós döntéshozatal, hiszen „kicsiben” a civilek is végigjárták ezeket a folyamatokat a saját munkájuk során. Kaptak egy témakört, s azt előbb kisebb majd nagyobb csoportokban, végül nagy plénum előtt is átbeszélték, vitatkoztak, szavaztak s a többségi álláspont került be végül a dokumentumokba. – Azt a javaslatomat például sajnálom – mert végül leszavazta a többség –, hogy az egészségügy ne maradjon tagállami hatáskörben, szerintem jobban járnánk, ha az Unió szabna közös normákat, és osztaná az erre szánt pénzt, mert akkor talán az orvosi ellátás vagy épp a kórházak állapota is javulna – vélekedett. Hozzátette: sajnálja, hogy nem tud minden honfitársa legalább egyszer eljutni Strasbourgba vagy Brüsszelbe, hogy belelásson közelebbről a parlament munkájába, a döntési folyamatokba, hiszen akkor talán sokkal többen megértenék, miről szól a nagy közös Európai Unió. Annak szellemisége ugyanis – tette hozzá –, közel sem azonos az itthoni, faék egyszerűségű „brüsszelezéssel”.
– Az emberek gyakran észre sem veszik, mennyi mindent köszönhetnek az uniós csatlakozásnak. Ha az országban minden, a közös büdzséből származó pénzből felújított útra, járdára piros szalagot tennénk a térképen, bizony elég színes lenne a hazánk, és akkor még iskolákról, termelőüzemekről, mezőgazdaságról nem is beszéltünk – fogalmazott Vécsi István az ukrán–szlovák–magyar határszélen lévő, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Ricse polgármestere. Itt a helyiek számára napi kézzel fogható előnnyé vált két fontos uniós alapelv, a határok megszűnése és a munkaerő szabad áramlása, hiszen immár gátak nélkül utazhatnak és vállalhatnak munkát akár Szlovákiában is. Sőt, a faluban bő hat évvel ezelőtt megépült csárda is afféle közös találkozóhely lett, hiszen számítanak a kisvárdai fürdőbe járó, átutazó vendégekre is. A vendéglátóhelyet a település híres szülöttéről, Adolph Zukorról nevezték el, aki egy itteni szatócscsaládba született, majd miután árvaságra jutott, tizenhat évesen a ruhájába varrt huszonöt dollárnyi „vagyonnal” vándorolt ki Amerikába szerencsét próbálni, s lett aztán a Paramount Pictures alapítója, Hollywood egyik megálmodója. Mai „utódainak”, a mostani fiataloknak már nem kell végleg szakítaniuk a szülőföldjükkel, ha boldogulni akarnak, hiszen akár tanulni, akár dolgozni is tudnak Európában. Igaz, a külföldi tanulás egyelőre kevesek számára elérhető, egy nehéz sorsú szabolcsi vagy borsodi család tehetséges gyermeke önerőből nehezen tudná finanszírozni egy hollandiai vagy dániai egyetem költségeit, még úgy is, ha tandíjat nem kell fizetnie.
Kocsi Tamás ricsei mezőgazdasági vállalkozó ugyan a szülőföldjén maradt, de az uniós csatlakozás előnyeit az ő vállalkozása, az Akácvölgye Kft. is élvezi. Több uniós támogatást is nyertek az elmúlt években, köztük az egyik legnagyobbat, egy 50 milliós pályázatot, amivel egy erőgépet és egy kombájnt tudtak vásárolni. Igaz, ez a pénz a teljes költség csak egy részét fedezte, de így is jelentős lépés volt a vállalkozás számára, főleg azután, hogy átalakították a profiljuk egy részét. A több mint 500 hektáron gazdálkodó cég korábban 50 hektáron gyümölcsöt – almát és körtét – is termelt, de néhány évvel ezelőtt kivágták a fákat, és a helyükön jelenleg szántó van. Ennek legfőbb oka, hogy a Lengyelországból érkező gyümölcs olcsóbb, ott ugyanis az uniós pénzeket egészen más rendszerben hasznosítják, mint nálunk: magát a terméseladást támogatják, nem pedig a földterületet. Ennek köszönhetően a lengyel gazdák a számlával igazolt eladásaik után nagyjából ugyanakkora uniós támogatást vehetnek igénybe, így kedvezőbb árakkal tudnak jelen lenni gyümölcseikkel az európai piacon. A két nagy gépet egyébként a szántóterületen könnyebben hasznosítja most a cég, a művelést és a betakarítást is zömmel ezekkel végzik.
Egy szabolcsi település polgármestere az uniós csatlakozás egyik sajátos előnyét vázolta fel. – Az egyik falunkbeli hölgy Németországban indított egy vállalkozást, rúdtáncos lányokat foglalkoztat, és sztriptízbárt működtet, ott ez teljesen legális. Nemrég vitt ki a faluból két huszonéves lányt, akik most nála dolgoznak, itthon pedig a család minden hónapban ötvenezer forintért vásárolhat a helyi boltban, amit a kinti munkaadó rokonsága üzemeltet. Mondhatjuk, hogy ez nem afféle fényes siker, de vannak helyzetek, amikor egy családon ez a fajta munka is segíthet, főként úgy, hogy mi csak közmunkát tudnánk adni nekik, amiért havi legfeljebb nettó nyolcvanezer forintot kapnának – mondta.
Az észak-borsodi, encsi járásban lévő Hernádszentandrás szintén uniós forrásból tette meg az első lépést, amelynek révén hosszú évekig működött az itteni Biofalu-program. A legutóbb a polgármesteri posztért már nem induló, politológus és vidékfejlesztő végzettséggel is rendelkező Üveges Gábor több cikluson át vezette a falut, s ő álmodta meg a rendszert, amelyben nemcsak a közintézményeket látták el egészséges zöldséggel, gyümölccsel, de bekerülhettek a környék éttermeibe is. – Úgy tudtunk elindulni, hogy 2010-ben egy EU-s pályázaton nyertünk pénzt, aminek jó részét oktatásra fordítottuk, de az első fóliasátrunkat például ebből húztuk fel. Később is igyekeztünk ilyen forrásokat megszerezni – ebből vettünk aszalógépet is a gyümölcsfeldolgozóba –, s kiegészülve más, például a költségvetéstől a közmunkára kapott kerettel, éveken át kisebb-nagyobb létszámmal működött a vállalkozás, amely 2013-ban Európai Territoria-díjat kapott, két évvel később pedig egyedüli magyarként bekerült az Európai Befektetési Bank társadalmi innovációk számára kiírt pályázatának legjobbjai közé – mondta. Noha a felépített üzleti modell végül nem lett önfenntartó, s állami segítség és a korábban körülötte bábáskodók jelenléte nélkül lassan a BioSzentandrás-projekt is kifut, a polgármester szerint bő évtizedig mégis egyike lehettek azoknak a „csodafalvaknak”, ahol nem látványberuházásokra, hanem jó célra, s a közösség építésére költötték el az uniós támogatást.
