Járulékos haszon. Ez a szóösszetétel jutott eszembe, miután egy ködös szombat délelőtt két kenyércipó, tucatnyi vajas és pisztáciás briós s egy nagy tál francia fánk tornyosult az asztalon. Nem lehetetlen, hogy előző este telihold volt, s az tett aktívabbá, de sokkal inkább az, hogy kissé elmértem a kovászt, s így valamennyivel több volt az üvegtálban jócskán megdagadt, mocorgó, duzzadó hólyagokkal teli kulimászból, mint amennyi a két kenyérhez kellett. Akinek van a hűtőben ilyenje, netán már nevet is adott neki – erre a lépcsőre jómagam még nem léptem –, annak különleges a kapcsolata ezzel a kis „életkével”. Lehet a polcon aszú-aszpikkal burkolt libamáj, drága sajt vagy épp vékonyra szeletelt hideg rozé kacsamell, ezt a bensőséges viszonyt egyik sem éri el. Finomak, elegánsak, de amint a gyomrunkban végzik, el is felejtjük őket. Bezzeg a kovász! Arra időnként rátekintünk, felnyitjuk a fedelét, vajon milyen hangulatban van, nem savanyodik-e túlságosan, nem izzaszt-e a felületére barnás löttyöt, ami megzavarhatja ezt a kellemesen savanykás, élesztős, időnként gyümölcsös, olykor már-már mazsolát idéző, buja illatot. Márpedig amihez ennyire kötődünk, amiről hosszú évek óta gondoskodunk, annak egyetlen darabját sem dobjuk ki a kukába, még akkor sem, ha kissé elméreteztük az adagot. Nem, nem, ez pont olyan lenne, mintha a gyermekkori nyunyókánkat hajítanánk ki az ablakon, csak azért, mert már nem alszunk ilyenekkel, vagy a nagyapánk hímzett vászoningét rejtenénk el a padlás valamelyik szegletében, hisz nem hordjuk sosem, csak a helyet foglalja. De amint gondolatban elindulnánk vele felfelé a padláslétrán, mintha odafentről valaki rávágna a kezünkre, alig érezhetően, mint valami égi sújtás, így aztán csomagoljuk is vissza mentem.
Ezért hát a maradék kovásszal bedagasztunk még egy jókora briós- tésztát. Kiporciózzuk, gömbölygetjük, majd miután az édes masszával megtöltöttük az összes létező alumíniumformánkat, amiből csinos kis süteményeket remélünk majd kivenni pár órával később, s még mindig maradt két nagyobb halom nyers tészta, tele vajjal, levegővel és cukorral, nos, nincs mit tenni, akkor végképp eljön a pampuska ideje. Igazából persze nem így hívják, „beignet” a francia fánk hivatalos neve, így írja a tudós könyv, amiből a receptet követjük. A formája se kerek, inkább trapézszerűen csücskös, de amikor végül beleharapunk, nem lehet másra gondolni: ez bizony pampuska. Így hívták mifelénk a fánkot, nem teljesen szlovákosan-felvidékiesen susogva, inkább amolyan úriasan, pampuszkának. Ahogyan most visszagondolok, gyermekkoromban alig ettem ezt frissen sütve, melegen. Nagyanyámnál mindig egy napraforgós bádogtányéron a szekrényben állt, porcukrot se nagyon tettek rá, lekvárt még úgy se, igazából nem volt nagyon édes, és nem is számított valódi süteménynek. Annyi azonban biztos, hogy egy kiadós szánkózás után hárommal-néggyel jól lehetett lakni, ez volt az értelme leginkább akkoriban ennek a parasztdesszertnek s nem a francia kifinomultság.