Lengyel kollegák szerint meggyőző volt az akcentusa.
Stephen Fry: Ó, igen? Köszönöm szépen. Hatalmas öröm, kihívás és kaland volt lengyelül tanulni. Beszélek egy kicsit németül, franciául, olaszul és spanyolul, illetve makogok néhány nyelven, de a szláv nyelvekhez eddig nem volt szerencsém, úgyhogy nagyon izgalmas volt. És még a lengyelek is azt mondják, hogy nem könnyű a nyelvük. De nekem ott volt Magda Varsóból, a csodálatok dialógus edzőm, aki hónapokkal a forgatás előtt elkezdett Zoom-on oktatni. Aztán a forgatás során is volt egy asszisztens, akit tudtam kérdezni, ha bizonytalan voltam.
Magyar származásúként hogy áll a saját ősei nyelvével?
Stephen Fry: Hát sajnos, nem olyan jól, mint a lengyellel. A nagyapám egy szót tanított meg nekem: puszipajtás. Ugye, ha jól értem, akkor ezt a legjobb barátunkra szokás mondani? Akit annyira szeretünk, hogy meg is csókoljuk. Ez olyan magyar dolog.
A nagyszülők, Martin és Rosa Neuman 1927-ben vándoroltak ki Surányból az Egyesült Királyságba. Gondolt rájuk, amikor Edek szerepét elvállalta?
Stephen Fry: Nem tudtam nem gondolni rájuk. Különösen, hogy Rosa szülei, akik Bécsben laktak, végül a rigai koncentrációs táborban vesztették életüket. Amikor édesanyám korábban olvasta Lily Brett regényét, a Túl sok férfit, többször felkiáltott: Edek tisztára olyan, mint az apád. Zsidó férfi, aki persze az antiszemitizmus, a kényszerű szegénység miatt kiszorult a társadalom szelére és ezt nem tudta elviselni. Néha elfogadta ezt az életet, de szenvedett, ezért döntöttek a kivándorlás mellett. Lételeme volt élvezni a mindennapokat: az ételt, a dalokat, a barátságot, az üldöztetéstől való megszabadulást, a szabadságot mindazoktól a szörnyűségektől, amiket átélt, és amiknek a család Kelet-Európában ki volt téve.
Stephen John Fry
Angol humorista, író, színész, regényíró, filmkészítő és televíziós személyiség. 1957-ben született Londonban. A Fry és Laurie duó egyik fele, ahol társa Hugh Laurie volt, az Egy kis Fry & Laurie és a Majd a komornyik társszerzője és társszereplője. A Fekete Vipera sorozat és az Oscar Wilde életét feldolgozó Oscar Wilde szerelmei című film is hozzá köthető.
Lena, az ön karaktere – Edek, a holokauszt túlélő lánya, Ruth – hogyan rezonált a saját életével?
Lena Dunham: Az egyik fő ok, amiért a karakter annyira vonzott, az volt, hogy egy olyan utazást mutat be, amelyben Ruth megpróbálja megérteni a családját, és úgy éreztem, hogy ez olyasmi, amire én is próbáltam már vállalkozni. A dédnagymamám nemrég halt meg, amikor megkaptam a forgatókönyvet, kilencvenhat éves volt. Ő volt a legnagyobb kapcsolatom a zsidó élethez és kultúrához, ám sok mindent nem mondott el a családunkról. Korábban jártam Lengyelországban, de Auschwitzban még soha. Fontos, hogy ezt Stephen-nel és Julia von Heinz rendezővel karöltve is megtehettük, és hogy folytathattunk erről párbeszédet, amelyet reményeink szerint a nézők folytatnak majd.
De, ugye, ön is kelet-európai származású?
Lena Dunham: Csak néhány hónappal az utazásom előtt tudtam meg, hogy lengyel zsidó származású vagyok. Mindig azt mondták, hogy a családunk magyar, de valójában Magyarországra költözött el az egyetlen túlélő a holokauszt után.
A mi családunk tehát Lengyelországból származik, nagyon közel ahhoz a helyhez, ahol forgattunk. És a dédnagymamám, Regina volt az egyetlen túlélő a családjából. Ő még a holokauszt előtt elment,15 évesen egyedül jött egy hajón New Yorkba. A családja azonban maradt, kilenc testvére volt, akik mindannyian meghaltak 1941-ben. Nagy szerencse, hogy ezt sikerült kinyomoznom, mert zsidó emberként nagyon nehéz megtudni, hogy honnan származol. Apai ágon olyan sok generációra vissza tudjuk követni a családunkat, hogy az már nevetséges, de anyai ágon nagyon kevés információ állt rendelkezésre. A Finding Your Roots nevű amerikai szervezet viszont nagyon kimerítő kutatást végzett, és így képesek voltunk megtalálni minden információt. Mindig is próbáltam megérteni a múltat, hogy megértsem a jelent. Ruth utazása nagyon igaznak és személyesnek tűnt. És gyakran használom a művészetet arra, hogy jobban megértsem a saját életemet.
Ugyanakkor egy olyan film, mint a Kincs a múltból, arra is figyelmeztet minket, mit okozhatnak a szélsőséges nézetek.
Stephen Fry: A kollektív emlékezet nagyon fontos egy olyan történelmi múlt esetében, mint a holokauszt. A tényleges szemtanúk és résztvevők, - ha ez a helyes szó, az áldozatok - lassan elfogynak a természetes öregedés miatt. Ami megmarad, az a tanúságtétel, amit Steven Spielberg is összegyűjtött azáltal, hogy meglátogatta a túlélőket és a Yad Vashemet, amely izraeli, de politikailag nem igazodó szervezet. Ez nem olyan történet volt, amelyben a rossz oldalt választották, vagy rossz dolgot tettek. Egyszerűen csak összeterelték, vonatokra rakták őket, és nem volt módjuk lázadni vagy cselekedni. Ez a reménytelenség, ami miatt még fontosabb, hogy emlékezzünk a nevükre, mert különben csak egy tömeggé válnak, akiket egyszerűen elsöpört a történelem. Amikor ott voltunk Auschwitzban, nem tudtam nem gondolni a családom azon tagjaira, akik ott pusztultak el gyerekként, leszálltak a vonatról, és úgymond a rossz oldalra, a halál oldalára, nem pedig a munkás oldalra kerültek. Már az arcuk fényképeken való megjelenítése is nagyon fontos volt. Ez egyfajta tisztelgés előttük, és valójában ezeket a fényképeket használjuk a filmben kellékként.
Lena Dunham
Amerikai író, rendező, színésznő és producer. New York-ban született 1986-ban. Az HBO Csajok című televíziós sorozatának alkotójaként, írójaként és főszereplőjeként ismert, amelyért több Emmy-díj-jelölést és egy Golden Globe-díjat kapott.
Hogyan lehet készülni egy ilyen szerepre?
Lena Dunham: Nehezen, nem könnyű egy olyan helyről mesélni, ahol mindent a halál és a pusztítás érdekében építettek. Nagyon fontos, hogy az emlékhely fennmaradt, miközben a deportáltakat szállító vasút vonala mellett már hétvégi kertek vannak.
Mit üzenne azoknak az embereknek, akik tagadják a holokausztot?
Lena Dunham: Stephen nagyon jól artikulált, amikor tavaly elmondta azt gyönyörű karácsonyi beszédét az antiszemitizmus növekedéséről és arról, hogy milyen fontos, hogy zsidók vállalják a múltjukat. Számomra - aki New York-i zsidóként nőttem fel - a holokauszt-tagadó emberek gondolkodása olyan furcsa, mintha azt mondanám, hogy a Föld lapos. Olyan, mintha egyszerűen úgy döntenél, hogy nem akarsz elköteleződni. Szinte lehetetlen vitát folytatni, mert tényleg nem akarsz részt venni benne. Ott voltunk a lágerekben. Ott vannak a dokumentumok. A családunk nagy része elveszett. És azok az emberek, akik nem akarják elhinni, hogy ez megtörtént, azokat az eseményeket sem akarják elhinni, amelyek a jelenben történnek. És nem akarnak aktív döntéseket hozni egy biztonságosabb világ megteremtése érdekében.
Stephen Fry: Csak azért nem tudják elhinni, mert nem akarják elhinni. Senki sem akarja elhinni, hogy az emberek olyan szörnyűek. De ha ez nem igaz, visszakaphatjuk a családjainkat? Hol vannak? Kérem, hol vannak az eltűnt milliók? Hol lehetnek? Hová tűntek el? Nem akarjuk, hogy igaz legyen. De a táborok felszabadításától kezdve egészen mostanáig a megértés és a tanúságtétel folyamatos. Tehát nem hinni a holokauszt megtörténtében vérszomjas, szándékos cselekedet, nem akarom, hogy igaz legyen.
Infó: Kincs a múltból. Rendezte: Julia von Heinz. Főszereplő: Lena Dunham, Stephen Fry, Zbigniew Zamachowski. Forgalmazó: Mozinet
