Nem csak látszólagos ellentmondás: miközben az egyházak (különösen a katolikus egyház) iránti társadalmi érdeklődés kimutathatóan csökken, a hazai oktatási intézményrendszer egyre nagyobb hányada kerül egyházi kézbe, a finanszírozásból pedig még annál is több jut nekik, mint amit az iskoláik száma indokolna. A teljes köznevelés 12 százaléka fölött az egyházak rendelkeznek. Tíz év alatt az óvodák esetében 5,6 százalékról 10,4 százalékra, az általános iskoláknál 9,4 százalékról 17,1 százalékra, a középfokú oktatásban 10,4 százalékról 25,2 százalékra nőtt az egyházi oktatás részesedése, ráadásként pedig immár 6 százalék azon magyarországi települések aránya, ahol nincs állami iskola, megkérdőjelezve az állampolgárok világnézetileg semleges oktatáshoz való jogát. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig a kiemelt finanszírozás, a (remélten vagy valóságosan) nagyobb elhivatottság és a sok évszázados tapasztalat – és közben az egész fölött kimondatlanul is ott lebeg az egyházak vontatottan haladó szembenézése az egyházi pedofíliával, illetve annak áldozataival, meg a gyanú, hogy konkrétan a mi államunk, vagy inkább kormányunk a számára kedvező politikai realitások bővített újratermelését várja el a bőkezű közpénz-adományokért. A kétféle iskolarendszer összeütközései és ellentmondásai – Rónay Tamás, lapunk külpolitikai rovatvezetője Egyházi oktatás Európában című, frissen megjelent könyve szerint – egész Európára jellemzőek (hasonló okokból: az egyház mint társadalmi intézmény kisebb-nagyobb mértékben mindenütt defenzívában van, de az oktatásban szilárdan őrzi az állásait), ám a fenti adatok alapján Magyarországot egyfajta szélsőértéknek képzeljük. Emiatt a magyar olvasó kettős kíváncsisággal veszi kézbe a kötetet, hiszen nem csak a történelmi kontextus érdekes számunkra hanem az is, hogy mások is hasonló cipőben járnak-e.
A sztori – mármint az egyházi oktatásé – nagyjából egyidős az egyházakkal, a könyv azonban elsősorban a XX. századra, illetve a Vatikán viszonyait behatóan ismerő szerző preferenciái folytán a katolikus egyházra koncentrál.
A bevezetőben kapunk egy alapos egyházjogi hátteret, feltárul a különböző pápák és a katolikus világegyház oktatási koncepciója (amelyet, őszintén szólva, sokkal könnyebb lenne megérteni és hitelesnek elfogadni, ha nem épp Magyarországon, az itteni tapasztalatok birtokában olvasnánk a sorokat). Az érdemi rész, a valódi hozzáadott érték azonban ott kezdődik, ahol az egyes országok oktatási gyakorlatát mutatja be Rónay, mindig a hozzájuk tartozó társadalmi közeggel együtt. Mindebben van egy kis rendszerváltás utáni egyház- és kultúrtörténet, némi bel- és oktatáspolitika, de ez a komplex megközelítés teszi érthetővé a folyamatokat.
A felsorolás aligha véletlenül kezdődik Lengyelországgal, ahol - talán Írországot leszámítva - a legmélyebb a katolikusok társadalmi beágyazottsága, és ahol szó szerint polgárjogi harc folyt az oktatás világi jellegének megőrzéséért, illetve a hittan tantárgy tanításának észszerű keretek közé szorításáért. A kötet naprakészségére jellemző, hogy a legfrissebb, már a Tusk-kormány alatt bekövetkezett változásokat is részletesen taglalja. Ugyancsak tanulságos a cseh példa: Csehország hagyományosan az összes posztszocialista állam közül a legszekulárisabb – paradox módon a katolikus iskolák respektje mégis egyre nagyobb, főként az ottani oktatás színvonala miatt. Az intézményeknek évről évre jelentős túljelentkezéssel kell megküzdeniük. Pedig nem árulnak zsákbamacskát: a hivatalos egyházi szerepfelfogás szerint „Az egyházi iskolák nemcsak a civilizált társadalom általánosan érvényes elveinek megfelelő oktatást és nevelést nyújtanak, hanem ezen túlmenően lehetővé teszik, hogy tanulóikat keresztény szellemben oktassák és neveljék (…) Szívesen jelentkeznek ide a hívő diákok, de azok is, akik mindenekelőtt minőséget várnak el egy iskolától.” A cseh egyházi iskolák amúgy jellemzően kevesebb pénzt kapnak, mint az államiak, vagyis fordított a helyzet mint nálunk, de a jelentkezőket láthatóan ez sem tántorítja el. Ahogy az egyik szülő fogalmazott egy kutatásban: „a tanárok nem csak a pénzre hajtanak, más prioritásaik is vannak, és ez aztán lehetővé teszi, hogy odafigyeljenek a tanulókra”. Azt a következtetést ugyanakkor könnyű levonni, hogy az igényes egyházi oktatás – szemben azzal, amit mondjuk a magyar kormány gondol – nem pénzkérdés.
Szlovákiában is volt hasonló finanszírozási probléma, igaz, mára jórészt megoldódott, de – mint Csehországban – ott is harcolni kell érte, hogy megkapják ugyanazt, mint az államiak. A horvátországi fejezet is az iskolai hittanoktatás körüli konfliktussal kezdődik; úgy tűnik, ezeket egyik térségbeli állam sem úszhatta meg. Horvátország helyzete ugyanakkor annyiban speciális, hogy ott a katolikus hitnek a nemzeti identitásban is kulcsszerepe van – a szerbek többsége az ortodox kereszténység híve. Talán ebből is adódik, hogy az alkotmányosan semleges horvát állam a valóságban pártolja a katolikus egyházat és oktatást ami szinte teljes kártalanításban és tisztes havi járadék folyósításában is megnyilvánul. Ezzel együtt is az olvasónak az a benyomása, hogy az egyháznak a horvát oktatásban lényegesen szűkebbre szabott szerep jut, mint a térség más országaiban.
Kifejezetten izgalmas az egymás után következő német és francia fejezet, főleg abból a szempontból, hogy Németország deklaráltan vallásos (bár részben katolikus, részben viszont protestáns), míg Franciaországban a legélesebb az állam és az egyház különválasztása.
Ez a különbség az oktatási rendszerekben is érvényesül – hogy milyen történelmi előzmények után, az különösen Franciaország esetében szolgál a mai politikai viszonyok megértését is segítő háttérismeretekkel. Magyar szemmel a legmeghökkentőbb a kötésig katolikus Spanyolország esete, ahol az arányokat nézve jóval kevesebben tanulnak egyházi iskolában, mint Magyarországon – nem mellesleg: a katolikus egyház ott is egy visszaszoruló periódust él át, ám a regresszió kevésbé látványos, mint nálunk, ahol egyszerre tűnnek el a templomokból a papok és a hívek.
Konklúzió – valószínűleg szándékosan – nincs: ahogy abban is nehéz lenne igazságot tenni, hogy mekkora az egyházi oktatás valós társadalmi értéke, úgy azt sem könnyű eldönteni, melyik ország, melyik állam megközelítése a legcélravezetőbb. A könyvnek kifejezett értéke ez a semleges nézőpont: nem akar dönteni helyettünk – akár a politikusok is tanulhatnának belőle.
Infó
Rónay Tamás: Egyházi oktatás Európában
Hungarvox, 2024.
