Kossuth Lajos vérrokonaként ajánlották a választók figyelmébe Halász Olivért némely józsefvárosi kortesek 1892 hideg januárjában. Ennél jobb reklám aligha kellett a képviselőjelöltnek, hiszen a 48-as alapon álló függetlenségiek színeiben igyekezett elnyerni a mandátumot. Más kérdés, hogy a vérrokonságból egy szó sem volt igaz: a nagy száműzöttet legfeljebb az kötötte a jelölthöz, hogy Kossuth Lajos apja Dabason halt meg, Halász Olivéré pedig ott született.
A volt kormányzó mindazonáltal valóban támogatta az indulót, táviratban üzente ezt meg a józsefvárosi függetlenségieknek, ők pedig a sürgöny tartalmát falragaszok és újsághirdetések formájában hozták a választók tudomására. Nagy volt tehát a remény az ország egyik legnépesebb választókerületében, hogy végre mandátumhoz jut a 48-as jelölt, sőt, huszonöt évnyi ellenzéki lét után tán felülkerekedik az oppozíció.
Kossuth persze nem ismerhette személyesen Halász Olivért, hiszen csak pár hónapos csecsemő volt, amikor a politikus a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült. Egyáltalán, Dabashoz sem volt semmi köze azt leszámítva, hogy míg ő sajtóvétségért börtönben ült, szüleit és testvéreit ezen a településen fogadták be, és édesapja, Kossuth László itt is hunyt el 1839-ben.
Az ütött-kopott síremlék negyven évvel későbbi felújítása volt az az alkalom, amely a száműzöttet összekötötte Dabassal és a szerteágazó Halász famíliával. Bár a pénzgyűjtést Zlinszky Istvánné kezdeményezte, aki nyílt levélben fordult segítségért minden honleányhoz, az emlékműbizottságot már Pest város egykori főorvosa, Halász Géza akadémiai levelező tag vezette. Végül ők ketten jelentették Kossuthnak a méltó síremlék elkészültét, és együtt fogadták 1880 kora nyarán a több száz küldöttséggel érkező temérdek tisztelgő látogatót, akiket a Halász család kúriáiban láttak vendégül. A volt kormányzó egy porcelánvirágokból készült koszorút küldött, amelyet a megemlékezés után a református templom falában helyeztek biztonságba.
Dr. Halász Gézát 48-as képviselőként a parlamentbe repítette ez az akció, de talán ennél is büszkébb volt arra, hogy Kossuth Lajos pár kedves sor kíséretében elküldte neki azt az arcképét, amelyet a fia, Ferenc festett róla. 1888-ban, amikor az orvos meghalt, egyetlen élő gyermeke, Halász Olivér örökölte tőle ezt a becses emléket. Ahogy egyébként bérházait, pesti telkeit, Dabas körüli földjeit, ingóságait, no meg a reputációját is: ez utóbbi tárgyiasult Kossuth Lajos nevezetes választási táviratában.
A választás valóban sok reménnyel kecsegtetett. A jelölt, akit rendszerint „józsefvárosi háztulajdonos”-ként említettek – noha ekkor még éppen csak egy telke volt a József körúton –, a zsúfolásig megtelt nemzeti tornacsarnokban felajzott tömeg előtt mondhatta el a programbeszédét 1892. január 24-én.
Hangos éljenzés fogadta Halász Olivér szavait, amikor nemzeti hadsereget, önálló vámterületet, nemzeti bankot vagy épp a budai Várban magyar nyelvű királyi udvartartást követelt. Hitet tett még a polgári házasság bevezetése és az adócsökkentés mellett (lelkes taps), sürgette az izraeliták teljes jogegyenlőségét,
illetve hogy bontsák le az elavult Rókus kórházat és építsenek a józsefvárosiaknak állandó zsibárus csarnokot.
Hárman indultak a választókerületben. A kormánypárt jelöltje Berzeviczy Albert közoktatásügyi államtitkár volt, az ellenzéki szavazók kegyeiért a nemzeti párti Horánszky Nándor és Halász versengett. Délig vezettek is, felcsillant a lehetőség, hogy kettejük között rendeznek majd pótválasztást, de aztán déltájban megjelent Tisza Kálmán, leszavazott Berzeviczyre, a szabadelvű párti kortesek pedig kerületszerte munkához láttak. Este nyolcra a Szabadelvű Pártnál 1821 voks gyűlt össze, a nemzeti pártiak 836-ot kaptak, a 48-asoknak pedig 333-mal kellett beérniük. Berzeviczy azon frissiben fel is vehette a mandátumot.
Halász Olivér így is elégedettnek mutatkozott. Mint mondta, „legalább megmutatták”, hogy létezik a Józsefvárosban Függetlenségi Párt, mert ha ő nem indult volna, a párthívek a másik ellenzéki jelöltre adták volna a szavazatukat. Igaz, a korábban átpártolt 48-asok visszacsábítása láthatóan nem sikerült.
Ami azt illeti, Halász Olivérnek volt ekkoriban más gondja is. Alig egy évvel korábban kötött egyezséget Krátky Irmával, öt gyermeke anyjával arról, hogy „kölcsönös engesztelhetetlen gyűlölség” okán, s mivel a „kibékülésnek még a reménye sem forog fenn”, elválnak útjaik. A sikertelen képviselő-választás után pár héttel pedig már nőül is vette a neves pesti ügyvéd, Funták Sándor lányát, az énekléssel próbálkozó Ágnest, de másfél esztendőbe sem telt, és már arról cikkeztek a lapok, hogy ők is beadták a válópert. A nyilvánosság egy 300 forintos alsószoknyáról szerezhetett csak tudomást, de ezt a válóokot érdemes annak fényében mérlegelni, hogy Krátky Irma gyermekenként pontosan ugyanennyit kapott évente a felmerülő költségek fedezésére.
Hogy Funták Ágnes költekezése mennyire mély gödörbe taszította Halász Olivért, azt ma már nehéz volna megítélni, de elgondolkodtató tény, hogy amikor édesapja korábban ráhagyta saját belvárosi házát, érdekes kikötést fogalmazott meg. Dr. Halász Géza úgy rendelkezett, fia csak haszonélvezője lehet a háznak, de nem adhatja el, nem terhelheti meg adóssággal, és köteles az épületet a saját gyermekeire hagyományozni. Ennek a szigorú kikötésnek az ismeretében már kevésbé lepődik meg az ember, amikor Halász Olivér iratai között egyre-másra súlyos hitelek és váltótartozások dokumentumaira bukkan, és hogy a róla szóló újsághírek is főleg a terhére lefolytatott árverezéseket rögzítik.
Mit szépítsük, Halász Olivér az elkövetkező években teljességgel tönkrement.
Hol 20 ezer, hol 40 ezer, sőt 50 ezer forintos adósleveleket írt alá, eladta az apjától rámaradt zuglói telkeket, kipergett az ujjai közül egy Gödöllő környéki birtok és a József körúton megépített háromemeletes ház is, ahol lakott. Árvereztette az ingóságait boldog-boldogtalan, míg végül az édesanyja a fővároshoz fordult kegydíjért az állandó nélkülözésre hivatkozva, ő pedig áruba bocsátotta még a télre félretett tüzelőjét is. Azért is perre ment, hogy ne kelljen végkielégítést fizetnie gazdatisztjének, és amikor Pesten lebukott egy haldoklókat fosztogató orvos, bejelentkezett, hogy édesapja halálos ágyánál csak 300 forintot talált a remélt 40 ezer helyett a Wertheim szekrényben, bizonyára a megtévedt doktor vitte el a többit.
Mindez persze nem akadályozta meg abban, hogy újra és újra felbukkanjon a Kossuth-párt tényezői között, segélyegyletekben tűnjön fel, s hogy telket ajándékozzon a zuglói református templom céljára. Igaz, annak sem állta útját semmi, hogy 1901 márciusában a gyermekei egy időre gondnokság alá helyezzék. Az erről szóló újsághír mintha halovány fénypászmát vetítene arra, mi is állt ennek a féktelen vagyonvesztésnek a hátterében: „Halász Olivért, ki a fővárosnak is jól ismert gavallérja volt és kinek birtokai Alsó-Dabason vannak, gondnokság alá helyezték.”
Az atyai házat és az öröklött birtokokat ekkor átruházta a gyermekeire, a hitelezők pedig elvitték, amihez még hozzáfértek. Pár éves szünet után Halász Olivért legközelebb Újpesten találjuk meg, ahol nemcsak hegedűjátékával andalította el a helyi Kossuth-szoborbizottság adománygyűjtő hangversenyének látogatóit, hanem a városi közéletnek is aktív részese lett, mégpedig a virilis listán kerülve be a tanácsba. Nehéz nem arra gondolnunk, hogy legújabb felesége, a város legnagyobb bérházát birtokló Becze Zsuzsanna vagyona révén érte ez a tisztesség.
Hatvanesztendős volt Halász Olivér, amikor 1909-ben a Becze-udvart eladták Újpestnek, hogy ott helyezzék el az újonnan létrehozott gimnáziumot, és néhány év múlva már azt látjuk: harmadik feleségétől is elvált, és beköltözött egyedülálló Olivér fia mellé egy kényelmes, új bérházba a Ráday utcában. Itt fogalmazta meg a végrendeletét is 1923. szeptember 23-án.
Hogy mije maradt ekkorra az egykori földesúrnak, háztulajdonosnak és képviselőjelöltnek? Jó néhány olajfestménye, rajza és számos berámázott családi fényképe. Egy fonott arany óralánca, órája, egy családi címeres pecsétgyűrűje és egy rubintos meg egy türkiz köves melltűje. Három rend ruhája és fél tucat részvénye. Egy szobabútora, pár szőnyege, vázái, nippjei, egy ezüstfejű sétapálcája. Jó ágyneműje, lószőr matracokkal. És természetesen a legnagyobb kincse: „Kossuth Lajosnak a fia, Kossuth Ferencz által festett, üvegtokban lévő arcképe a remekül faragott farámájával és a képet magyarázó emlékirattal együtt, amelyet Kossuth Lajos 79 éves korában édes atyámhoz néh. dabasi Halász Gézához címzett.”
Ezt idősebbik fiára, az építész Gézára hagyta. A városi hivatalnok Olivér kapta a szobabútort és az ágyneműt, Géza felesége a lekvárok és paradicsombefőttek felét.
Ervin unokájáé lett a „sárgaszínű műhegedű vonóstul”, azzal a kívánsággal, hogy „tanuljon meg hegedülni, ami az élete borús napjaiban igen jó vigasza lesz”.
A gazdasszonynak jutott az összes konyhai ingóság és a tüzelő. Temetését néhány eladásra szánt Zsolnay-váza árából rendelte megtartani Halász Olivér, és tán kései bocsánatkérésként értékelhetjük, hogy „gyermekei anyjára” – aki akkorra már második férjét, a Népszínházban körülrajongott Ujváry Károly komikust is elveszítette – hagyott egy vörös zergebőr fotelt és egy olajlámpást két üvegbúrával.
Halálhírét nem közölték a lapok, családja nem adott ki gyászjelentést. Az időpontot csak onnan ismerjük, hogy a végrendelet végére rávezették: 1923. december 16-án hirdették ki. Amikor a következő esztendőben Az Ujság arról cikkezett, hol nyugszanak Kossuth Lajos családtagjai, felemlítették az 1880-as síremlékavatást is. Halász Olivérről úgy írtak, mintha már évtizedek óta halott lenne.
