Karácsonykor van a születésnapja az 1956. december 24-én, mindössze nyolc oldalon megjelent Esti Hírlapnak, amelynek az ára 60 fillér volt. Ennek most 68 éve. A sok emlék között ezen a napon felsóhajt az első szocialista bulvárlapé is. Akkoriban ugyan még nem tartoztam a lap olvasói közé, hiszen mindössze hatéves múltam, és éppen a Nemtudomka csodálatos kalandjait silabizálva ismerkedtem Virágváros fontos lakóival: Tudomkával, Pirula doktorral és persze Nemtudomkával, hogy aztán 1970-től, jó 15 éven át, nemhogy olvastam, de írhattam is az Esti Hírlapot. Ezzel az írással szeretnék emlékezni és emlékeztetni az egykorvolt Esti Hírlapra, az esti hírlaposokra abban a reményben, hogy vagyunk még jó néhányan, akik szerettük, olvastuk, vagy éppen írtuk/szerkesztettük kedves lapomat. (Következzék néhány részlet az Esti Hírlapról szóló, jövő tavasszal megjelenő könyvemből.)
***
Elsőként ismerjék meg a fából készült vaskarika, vagyis egy sajtótörténeti nonszensz, a szocialista bulvárlap megszületésének történetét. A forradalom kitörésekor az addig fegyelmezetten teljesítő sajtó maga is forradalomba kezdett. A pálfordulást végrehajtó nagy lapok mellett rengeteg különféle újság, nyomtatvány, röplap árasztotta el az országot. Kicsit vicces, de az új hangon megszólaló nagy lapokat, és az MTI-t is, nagyjából ugyanazok írták és szerkesztették, akik akárcsak néhány hete is, egészen mást gondoltak a helyes irányvonalról. Egyedül az Esti Hírlapot nem töltötték fel teljesen a néhány héttel korábban megszűnt elődje, az Esti Budapest munkatársaival.
„Új és szívünk szerint friss újsággal szeretnénk jelentkezni, hogy a súlyos aléltság után éledező élet hűséges tükre legyünk” – Bodó Béla szerkesztő írta ezeket a sorokat az Esti Hírlap első, karácsony napján megjelenő számának beköszöntőjében. Ennek a, mondhatni kivételes helyzetnek, kivételes előzménye volt.
Mindössze 10 (!) nappal korábban, az újságíró szövetségben találkozott Szirmai István, a Kádár-korszak első éveinek fő ideológusa Baló László újságíróval. Szirmai politikusként is szakmabeli volt – egy ideig állítólag az Esti Budapestet főszerkesztette –, nem véletlen tehát, hogy tőle jött az ötlet: sürgősen – napokon belül! – indítsanak egy új délutáni lapot, amelyik fejléce alá odakerülhetne, hogy „Független politikai napilap”. Csak hogy tisztán lássuk, mit jelenthetett ez a mondat akkoriban, amikor Marosán György államminiszter – a mozgalom Buci Gyurija – az újságírókról és a sajtóról így nyilatkozott: „Nem bánom, ha 300 rádiósból 20 marad, de az szívvel-lélekkel szolgáljon bennünket! A többi, ha kell, dögöljön meg!” Ehhez képest hangzott el a „függetlenség” ígérete, ráadásul, a lap valóban ezzel az alcímmel indult.
A stáb kiválasztásában szabad kezet kapott Baló. Egyetlen kérése volt Szirmainak: vegye fel Lendvai Pált, akinek vélhetően ugyancsak ő adott lehetőséget, hogy Varsóba utazhasson egy kongresszusra. Ám tudósításait leadva, Lendvai nem a pesti, hanem a bécsi gyorsra szállt fel…
Idevágó korabeli vicc: – Hogyan beszél az okos magyar a buta magyarral? – Interurbán. Bécsből…
Végül is Szirmai legkomolyabb kívánsága az volt, hogy a lap segítse konszolidálni a főváros zaklatott politikai hangulatát. Azért jó, ha tudjuk, a forradalom leverése után az újságírók nagy része sztrájkolt, sokan közülük az Esti indulását egyenesen sztrájktörésnek tartották. További legendárium: a lap Kádár János karácsonyi ajándéka a „zaklatott” pestieknek.
A körülmények nem voltak túlzottan kedvezőek. Maga a szerkesztőség is a forradalom utáni katzenjammeres állapotban leledzett. Nem segítették a munkát a fűtetlen szobák, a részben néma telefonok, az akadozó közlekedés és hírközlés, s így reggel fél nyolctól tizenegyig nem volt könnyű előállítani olyan friss újságot, amely főleg aznapi híreket akart tálalni az olvasóinak.
***
Hogy valójában mennyit is ért az a lapfejre került „független” jelző, legjobb, ha megismerjük azt a világ sajtótörténetében is bizton egyedülálló helyzetet, amelynek során saját filmkritikáját kellett az Estinek helyreigazítania! A kritika a 4. számban, 1956. december 30-án jelent meg. Címe: Hyppolitok nélkül – a szerző László Miklós. A téma látszólag az akkoriban ismét felújított örökbecsű, a Kabos-Csortos-féle Hyppolit, a lakáj… Olvassuk hát:
„Mulat a nép. Kacag a közönség. Önfeledten, boldogan, szívből nevet. A zsúfolt mozi fehér vásznán pereg a régi-régi, negyedszázados film. A bajbajutott kisember – bizonyos Schneider Mátyás – históriája, akinek hiába munkája, gazdagsága, semmi öröme, mert neje a házába szabadítja a zsarnok Hyppolitot. Hyppolit: a lakáj. Sok évig előkelő helyen szolgált, felsőbbrendű emberek világából jött, s e másik életforma bilincseit kényszeríti az ingujjban asztalhoz ülő, s legszívesebben a hagymához is hagymát kedvelő Schneiderre. Hyppolit nem jobban, hanem mindent másként akar. Bajuszt stuccol és tornáztat, diétát ír elő és uniformisba bújtat, metreszt kerít és cimborákat dob ki. Beleszól ételbe és italba, szerelembe és ágyba, környezetbe és gondolatba. Mindenütt ott van, mindent lát és semmiből sem enged.
Pereg a film, és egyszerre rádöbbenünk – hiszen ez a Schneider mi vagyunk. Te meg én. Hogy mi vergődtünk tíz esztendőn keresztül az új Hyppolitok karmaiban. Nekünk szedték ki a kezünkből kedves könyveinket, a mi torkunkra fagyasztották a régi-régi dalokat. Mindenüvé jutott egy Hyppolit. Ő választotta, hogy mit játszhatnak a moziban, Hyppolit ült a redakciókban, ő válogatta a tárlat képeit, osztotta a művészek Kossuth-díját. Hyppolit csinált a Mikulásból Télapót, a karácsonyból fenyőfaünnepet, a Fradiból Kinizsit és az Eszterházy-szeletből Puskin-szeletet. Leparancsolta a rúzst a feleségek szájáról, harcolt a körömlakk ellen, haragudott a nyakkendőre, a jazzra és a táncra, a hűs sörre a nyári kerthelyiség asztalán. És Hyppolit lett a sorompó az ország határán.
Hyppolitok vontak felelősségre el nem követett bűnökért, számon kérték a házastársak vétkét, hetedíziglen. Tövist döftek az ártatlanokba, benyálaztak tisztességes embereket. Minket káderré silányítottak, s ítélkeztek a tiszta erkölcs nevében. Bénákra bízták a menetelést, némákra a dalt, hazugokra az igazságot.
S mi tűrtünk. Lehajtottuk gyáván a fejünket.
Tapsol a közönség: Schneider Mátyás kiadja a lakáj útját. Hyppolit többé nem tér vissza. Nem, mert olyan életet akarunk, ahol a szerelmes örülhet a csóknak, gyerek a játéknak, és aki imádkozni akar, dicsérhesse istenét. És ultizni is fogunk, kétfilléres alapon, és kuglizunk minden vasárnap. És akinek ilyen vágya van, az nyugodtan fogja el az ügetőn a hármas befutót, oda-vissza. És ingujjban fogunk ebédelni, és ha kedvünk tartja, a hagymához is hagymát eszünk. És igen: élni fogunk. Élni! Úgy élni, mint emberek. Hyppolit nélkül!”
Mit mondjak, utólag sem irigylem Kóródi kollégát, akinek a másnapi számban kellett helyreigazítani ezt a szovjet birodalmat minden szavában tökéletesen leíró, filmkritikának álcázott jajkiáltást, miközben a szovjet birodalom éppen berendezkedett az „ideiglenes” itt-tartózkodásra…
***
1962-ben Kelen Béla lett a főszerkesztő, megteremtve az Esti aranykorát. Róla csak annyit: reggel hatkor felkelt és már rendes ember volt… Sajátos helyet foglalt el a pártéletben. Például egyike volt azon keveseknek, akik Kádárral tegeződtek. Nagy figura volt. Hajdanán mozgalmár, de a fafejű, humortalan kommunisták közül mindig is kilógott: remek táncos, a legnagyobb ultista és bridzsező, sakkban legyőzhetetlen fenomén. Angyalföldi lebujokban tanult kártyázni – ruffmáriás, ulti, kopogós römi –, biliárdozni, dominózni, pingpongozni és sakkozni. Hőse lett Déry Tibor Felelet című könyvének Köpe Bálint néven, Spiró György Tavaszi tárlatának Kalán Géza néven, Moldova György novellát írt róla.
1984-ben nyugdíjazták. Kelen után az Esti megszűnt az otthonunknak lenni, utána már nem volt említésre méltó vezetője a lapnak. (Az egyik újsütetű főszerkesztő például egyszerűen nem hitte el, s működése alatt mindvégig vitatta, hogy az Esti kora reggeltől délig készült, ezért átállította délutáni műszakra…) Következzék tehát néhány évszám, néhány név, néhány történet a Kelen Béla utáni korszakról.
1984. Az új főszerkesztő a lap évtizeden át volt főszerkesztő-helyettese, a Budapesti Pártbizottság akkor visszatért osztályvezetője: Paizs Gábor. 1990. Újabb főszerkesztő: Maros Dénes, ő vezeti át a lapot az új világba. Azonban egykori barátjának, a KISZ-es Nagy Imrének a cége kicsit ráteszi kezét az Esti alapítói jogára. A nem publikus vételárat, a szerződés szerint 3 évi részletfizetéssel fizetik majd meg, immár az MSZMP-ből átvedlett MSZP-nek. Ám még ebben az évben Nagy eladja a 45 százalékos tulajdonjogát 45 millió forintért a Mirror Holdings Limited-nek, vagyis Robert Maxwell angol sajtómágnásnak.
Maxwell korábban megvette a Magyar Hírlapot, és leharcolt nyomdáját Angliából áthozatta Magyarországra. De a nyomda csak félig volt kihasználva, a 100 százalékos kihasználtságért kellett neki egy délutáni lap is. Aztán, amikor épp félúton voltak az előkészületek, Maxwell 1991. november 5-én, a Kanári-szigetek környékén hajózva, átesett a Lady Ghislaine nevű luxusjachtja korlátján, és belefulladt az Atlanti-óceánba. Kiderült: óriási csődöt hagyott hátra, az Esti Hírlap pillanatok alatt tönkrement. Nem lehetett mást csinálni, mint visszaállamosítani: a Hírlapkiadó Vállalat vissza is vette. Következett a MAHIR, majd ismét a Hírlapkiadó – a példányszám már csak 12 ezer.
1996. január 8: a Hírlapkiadó az Estit, havi 40 ezer forintért (!) bérbe adta a Pelikán Bt.-nek, amelynek egyik tulajdonosa a filmrendező Bacsó Péter. Ebben az évben négy főszerkesztő váltotta egymást… November 12-én a lap rendszeres, periodikájának megfelelő megjelenése véget ért: élt, 42 nap híján, 40 esztendőt.
***
A következő években változtak a kiadók, többször próbálkoztak ingyenes megjelenéssel – sikertelenül. A kifizetetlen munkatársak egy része állítólag letáborozott a lépcsőházban, hogy nem mennek el, amíg a járandóságukat meg nem kapják. Mások egyszerűen összepakolták a számítógépeket, és fizetés fejében hazavitték. Ekkor már felszámoló-biztos körözött a lap körül. (Jut eszembe: az egyik legutolsó tulajdonos például egy körözött bűnöző volt…) Az utolsó hír: 2005 júniusában Esti Hírlap Weekend néven hétvégi hetilapként indulna, de ez is bukás.
Ha fáj valami – és persze minden fáj –, leginkább az, hogy amikor már nem kellett, az Estit nem hagyták békében meghalni. Különféle, hozzá méltatlan emberek, pénzsóvár újkapitalisták, no meg a rendszerváltó pártok új igazodói mentek rajta még néhány kört; kapcarongyként, utcalányként végezte a magyar sajtótörténet legendája.
Az estis, egykor fiatal újságírók közül – mára valamennyien bőven hetvenkedhetünk – tucatnyian élünk még. Ennyien maradtunk az egykorvolt százfős derékhadból. És remélem, a sok százezer egykori olvasónk közül is akad, aki még emlékszik ránk.
Jó volt egy kicsit megint estis újságírónak lenni…
