Elöljáróban le kell szögezni: a nyugdíjasok legnagyobb gondja abból ered, hogy a közösen létrehozott nemzeti össztermékből a költségvetés méltatlanul alacsony összeget biztosít a közfinanszírozott korbetöltött öregségi nyugdíjak fedezetére. (A GDP 6,4 százaléka jut erre Magyarország Konvergencia Programja alapján.) Csak e makroszintű igazságtalanság hangsúlyozása után léphetünk tovább, a hátrányos helyzeten belüli igazságtalanság feltárása felé.
A 2025. évi központi költségvetés összeállítói azzal számoltak, hogy az éves infláció 3,2 százalék lesz. A képviselők azonban annak tudatában szavaztak róla, hogy az infláció alakításáért felelős intézmény – a Magyar Nemzeti Bank – még a döntés előtt nyilvánosságra hozta a hivatalos jelentését. A prognózisukban 3,3-4,1 százalékos inflációs értéket jeleztek. A kormány mégis ragaszkodott az elfogadott törvényben szereplő alacsonyabb mértékhez. A kötelező kincstári optimizmust semmilyen szakértői csoport nem támasztotta alá, de a döntéshozók bíztak vágyaik beteljesülésében.
A hatalomhoz lojális apparátus megalapozatlan „nagyot akarása” akkor válik húsbavágóan szomorú valósággá, amikor a feltételezett fogyasztói árindex változásához hozzákötik a közel kétmillió korbetöltött öregségi nyugdíjas jövőbeli sorsát is. A hatályos törvény szerint az elfogadott költségvetésben szereplő mértékben kell az adott évben a nyugdíjakat emelni. (Ráadásul ezt összekapcsolják a közel ötszázezer nyugdíjszerű ellátásban részesülő, 21 egyéb jogcímen folyósított összeget kapó rászorult járandóságával is.)
A vágy vezérelt parlamenti döntés következménye a korbetöltött nyugdíjasok esetében az, hogy egy átlagos nyugellátásban részesülő (2024. október: 233854 forint/hó) honfitársunk ellátmánya 2025. január elsejétől havi közel 7500 forinttal emelkedik. De ha ezen adatot nagyító alá tesszük, akkor elszomorító képet kaphatunk. Az átlagos nyugellátás részleteit kissé kibontva szembetűnik az alkalmazott gyakorlat igazságtalansága és méltánytalansága.
Megállapítható, hogy az állami nyugdíjrendszer finanszírozási eljárásában a szolidaritás elvét teljesen figyelmen kívül hagyja az állami bürokrácia. Döntéseiben nincs tekintettel erre, annak ellenére nem, hogy az Alaptörvényben és az Alkotmánybíróság határozataiban többször is megjelenik az elv alkalmazásának imperatívusza. Sőt még az EU Bizottsága és a Magyar Kormány által megkötött (RRF) megállapodást sem tartják be.
Álljon itt most egy-egy idézet mindhárom hivatkozott intézménytől.
„Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával (...) segíti elő” (Alaptörvény, XIX. cikk (4))
„Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az állami nyugdíjrendszer a szolidaritás elve alapján működik.” (3238/2017. /X. 10./ AB határozat)
„(...) kezdettől fogva nem tisztán biztosítási elven alapul, hanem a szolidaritás és szociális kiegyenlítés gondolatán nyugszik.” (29/2017. /X. 31./ AB határozat)
„ (...) miközben a nyugdíjasok közötti jövedelmi egyenlőtlenségeket is kezeli” (RRF Ütemterv, 26.)
A nyugdíjemelés a gyakorlatban azzal a következménnyel jár, hogy azon 65 évnél idősebb honfitársainknak, akik „nagyon szűkös” jövedelemmel rendelkeznek (200 ezer fő), napi 100 forinttal, míg a „nagyon bőséges” jövedelemmel bíróknak (60 ezer fő) napi 700 forinttal emelkedik a nyugdíjuk. Mindez a vásárláskor azt eredményezi, hogy a megemelt nyugdíjából a kedvezőtlen helyzetben lévő nyugdíjas napi egy zsemlével, míg a szerencsésebb életutat megélt nyugdíjas napi hét zsemlével vásárolhat többet.
Ezek után különösen jogos kérdés, hogy a gyógyszerek, élelmiszerek, gyümölcsök árának, a közüzemi számlák, eljárási- és banki költségek stb. díjainak emelkedése után egyáltalán marad-e még a zsebekben az igen szerény növekményből. Hasonló igazságtalanságot tapasztalnánk akkor is, ha a magyarországi járások átlagnyugdíjainak aránytalanságát, vagy a férfiak és a nők átlagnyugdíjának az év elejei emelését vizsgálnánk meg.
Ismertek azok az álláspontok, melyek a fenti egyenlőtlenségeket természetesnek tekintik, azt a korábbi kereseti arányok különbségével magyarázzák. Akadnak, akik az évről évre növekvő differenciát is a nyugdíjrendszer biztosítási elve alkalmazásának következményeként fogadják el. Sokan éppen ezért az év elejei nyugdíjemelés rendjét, a minden érintett számára történő azonos százalékos növelést igazságosnak tartják.
Többünknek azonban az a véleménye, hogy a nyugdíj megállapításakor az érintettek korábbi keresetének az összegét már egyszer figyelembe vették. Az eltérő nagyságú induló nyugdíjak az eltérő kereseteket tükrözik. A kedvezőtlen és a szerencsésebb életutat megélt idősek életkeresetei közötti különbséget már a nyugdíjuk megállapításakor beszámították. Véleményünk szerint ez az adminisztratív eljárási rend megfelel a nyugdíjrendszer biztosítási jellegének.
Ugyanakkor indokolatlan az induló nyugdíjból kialakult különbséget - amely egyeseknél előnyt, másoknak hátrányt jelent - a nyugdíjas évek során az idősek között folyamatosan növelni. Úgy véljük, hogy a nyugdíjba vonulás után már minden idős ember a társadalmi munkamegosztás azonos szintjén áll. A társadalom elismeri a nyugdíjasok státuszát mint a társadalmi össztermék növeléséhez való hozzájárulás szerinti homogén csoportét.
Véleményünk szerint a nyugdíjrendszer biztosítási elv szerinti működését az induló nyugdíj meghatározása után a szolidaritási elv dominanciájának kellene felváltania. Ez azt jelentené, hogy az év elejei nyugdíjemelés százalékos előírása helyett az azonos összegű nyugdíjemelés válna gyakorlattá. A címben felvetett dilemmára utalva: az év elejei nyugdíjemelésből minden idős ember azonos számú zsemlét vásárolhatna. Az igazságos eljárásrendre való áttéréssel eleget tennénk az Alkotmánybíróság azon elvárásának is, hogy nyugdíjrendszerünk „a szolidaritás és szociális kiegyenlítés gondolata” mentén újuljon meg.
Nagyon reméljük, hogy a csaknem három évtizede (1997. évi LXXXI törvény) elfogadott és már közel százszor módosított, a „Társadalombiztosítási nyugellátásról” szóló törvényt minél előbb egy új törvény váltja fel. Úgy gondoljuk, hogy az elmúlt időszakban olyan mértékű technológiai, orvos-biológiai, munkaerő-piaci, jogdogmatikai és nemzetközi kapcsolati változások történtek, hogy időszerű lenne egy új, fenntartható és méltányos nyugdíjtörvényt előkészíteni, megvitatni és elfogadni.
Végezetül idekívánkozik az elfogadott költségvetési törvényből kiolvasható, a nyugdíjrendszert érintő egyik lényeges tétel felidézése. Nevezetesen az, hogy a közfinanszírozott nyugdíjfolyósításhoz szükséges fedezetet felerészben járulék (Társadalombiztosítási járulék), míg a másik felében adó (szociális hozzájárulási adó) befizetésének meghatározott részéből biztosítják. A fentekből következhet, hogy azoknak, akik a járulékok befizetésével arányos járadékot remélnek, gyengülnek az érvei, hiszen az adókkal szemben nem állítható közvetlen elvárás.
A szerző nyugdíjelemző.