"Mit szólsz hozzá, Jenő, milyen nagyszerű új dolgot hallottam a rádióban?"
"Ugyan már, Lujza, már megint egy újabb butaságnak örülsz?"
Mintha most is hallanám az egykori Rádiókabaré két nagyszerű szereplőjének, Psota Irénnek és Major Tamásnak az ostobácska vitáját. Most éppen arról, hogy az egyre kíméletlenebb és egyre nagyobb hatalmat szerzett, szép nevű MOHU, vagyis a hulladék elszállítására egyeduralommal ráterpeszkedő vállalat vezetőinek agyában mily bölcs gondolatok támadtak. Mi több, nemcsak gondolatok, hanem immár mindnyájunkra nézve kötelező előírások is.
No persze, ahogy nálunk ma már általános szokássá vált, előzetes viták, társadalmi egyeztetés és egyetértés próbái nélkül. Megszokhatjuk, ugye, a bejelentést: így lesz, mert mi így döntöttünk! Mire lenne jó parttalanul vitázni, hiszen mi vagyunk a mindentudás bölcs forrása!
No de miről is van szó?
December közepén bejelentette a MOHU, valamelyik csúcsvezetője által, hogy a jövő évtől tilos lesz a házak elé, legtöbbször az utcára rakni az elszállítandó lomokat, mivel azokat ezentúl kijelölt, körülkerített helyre kell vinni, onnan viszik majd el. Nem jelenthet ez gondot a lakosságnak, jelentette ki a hatalom képviselője, hiszen a házakhoz közel, 800-1000, de legfeljebb 2000 méterre fogják elhelyezni ezeket a lomtárolókat, körül lesznek kerítve, és őrizni is fogják őket. A házak elé lerakott dolgok miatt pedig büntetést kell majd fizetni.
Mily bölcs, mily szép gondolat! Így elhárítják, hogy a gyorsan a helyszínre telepedő, a tárgyak között vizslató „lomizók” szétturkáljanak mindent, értékesnek gondolt, esetleg még javítható, feldolgozható, netán eladható dolgok után kutatva. Kétségtelen, hogy ezek a csapatok, olykor egész családok bizony széttúrt szemetet, piszkot hagynak maguk után. Ám ez a kotorászás többnyire némi megélhetést is jelent számukra.
Hanem a létrehozandó gyűjtőhelyek! Gondoljuk csak meg, a könnyedén odavetett „ezer méter” bizony egy kilométert jelent! Megtenni odafelé, a kidobandó tárgyakat hurcolva - no és vissza is, hazamenve. Mennyire lesznek képesek odacipelni a dolgokat, esetleg több fordulóban is az akár még fiatal, de nehezen mozgó, esetleg beteges emberek? És az öregek? Vagy fölfogadják külön pénzért a MOHU alkalmazottait?
Igencsak öreg ember lévén megosztom a magam gondját is. Már vár a nálunk mindig májusban bekövetkező lomtalanításra két, eléggé terjedelmes és nehéz háztartási gép, virágcserepek sora, amikből kihervadtak a virágok, egy végletekig lekopott, öreg szőnyeg – minek folytassam?
Némileg meglep, hogy eddig nemigen hallottam-olvastam komoly felhördülést e zseniális intézkedéssel kapcsolatban. Nem meglepő. Hiszen számos hasonló, előkészítetlen, meg nem vitatott, villámgyorsan eldöntött, és hip-hop bevezetett intézkedés, rendelet, sőt törvény jelenik meg nálunk nap mint nap. Elég csak egyre utalnom, amely engem mint egykori akadémiai kutatót a végletekig lesújt: ez a kutatóhálózat épületeinek, berendezéseinek minapi einstandolása. Ehhez képest a hulladékgyűjtés anomáliái igazán kicsiny morgolódást válthatnak csak ki.
De hát mindenképpen be kell látnom, hogy napjainkban országunk vezetői számára a betegségekkel küzdők, a rokkantak, nemkülönben az öregek csak bosszantó, felesleges, s ha lehetséges, eliminálandó terhet jelentenek. Ámbár ne feledjük, hogy azért e megvetett népség is fejenként egy szavazattal bír!
Mondják, a remény hal meg utoljára. Talán! Talán még észbe kaphatnak a hulladékszállítás nagyjai, még nem késő, hogy ostoba és kegyetlen elgondolásukat korrigálják.