Bolondok vagytok ti, ennyi időt tölteni az állatokkal! Más csak odaveti eléjük a kukoricát, búzát, azt is egy nap csak egyszer, aztán, ha elérik a megfelelő testsúlyt, szépen levágják, és megeszik. Nem személyesítik meg, mint valami embert, nem adnak nekik nevet, és nem pazarolnak rájuk annyit a drága idejükből. Még jó, hogy a szomszédok nem hallják, amikor esténként altatódalt is dudorásztok a kacsáknak, pláne, hogy a bóbitás tyúk hátát még simogatjátok is, és azt gondoljátok, a kérdésetekre felel, amikor vartyogva odébb totyog. Na meg, hogy a kecskének humora van, hahaha! Biztos nem azért szedi le a sapkát a fejedről, mert vicces kedvű, egyszerűen csak szereti megrágcsálni, ami a közelébe kerül.
Egy ismerősöm fenti szavai jutottak eszembe, amikor nemrégiben levelet kaptam, s hogy a nyájas olvasó más szemüvegén át is lássa az állatok csodálatos világát, kissé megszerkesztve közre is adom.
– Üdvözlöm kedves, én vagyok az az olvasója, aki nemrégen megkérdezte, vajon meddig él – ha minden optimális – egy japán tyúk. Az enyém ezen a tavaszon volt húsz éves, akkor vettünk egy tanyát Békéscsabától tizenhat kilométerre, s a szomszédasszony ajándékozta nekem ezt a japán tyúkocskát és kiskakast. Négy éve volt nyáron, hogy beköltöztünk a tanyáról, gyerekekhez, orvoshoz, gyógyszertárhoz közelebb, egy városszéli öreg házba. Hoztuk dobozban a kutyát, macskákat, tyúkokat, mindenki hamar megszokta, minden működött, de azért két névtelen levelet már kaptunk tiltakozásul a kakaskukorékolások miatt. Az én japán tyúkocskám mindig jó tojó volt, akadt olyan év, hogy háromszor is költött kiscsirkéket, s állandóan test a test mellett járt párjával, a húszéves kakassal. Sajnos most egy hete a kakasom lába megbicsaklott, alig tudott menni, esténként az ölemben kellett bevinnem a többiekhez az ólba, reggel pedig ugyanígy hoztam ki. Etettem, itattam, masszíroztam az öreg lábat, amin három centiméteres sarkantyúk meredeztek. Tegnap reggel aztán kihűlve találtam, becsukott szemmel ült a földön, így távozott az örök vadászmezőkre. Megsirattam, betakartam egy öreg lepedődarabbal, s idehoztam a teraszra, ami messze van a tyúkóltól. Letettem egy székre, gondoltam, majd később eltemetjük a kert végében. Amikor egy idő múlva kimentem, a tyúkocska, a mindig hűséges társ fönt állt a széken, a kakashoz bújva, s óvatosan, puhán csipkedte végig párja fejét, csőrét, taraját. Oly’ megható volt ez a búcsú! Sokan azt hiszik, a tyúk buta, de ez nem igaz, mi emberek nagyon sok mindent nem tudunk még az állatokról.
Hatvanötezer forint a nyugdíjam, nagyon meg kell gondolnom minden fillért. Most is nagy a gond a karácsonnyal: öt unokánk van, okosak, szépek, jönnek sokat segíteni, olyankor sütök finom süteményt, de leginkább sok-sok szeretetet és jó szót kapnak. Erőt és egészséget kívánok az egész szerkesztőségnek. Írjanak, mert nagyon várjuk! Nem iszom, nem dohányzom, nagyon spórolok, hogy olvashassam a lapjukat. Minden jót és boldog új évet kíván: Klára.