Nekem remek karácsonyom volt, remélem, önöknek is. Ugyan az örömhírt, miszerint a válaszolók 95 százaléka egyetért a munkáshitellel, csak ünnep után tudtam meg, így aztán Szentestén még mardosott a kétely: mi lesz, ha a nemzeti konzultálók többsége ellenzi! Bennünk otthon az is felmerült: nem kellene-e megvárni a csomagbontással az eredményhirdetést, de a gyerekek türelmetlenkedtek. Még kevés bennük a nemzeti felelősség.
Ez sem vette el a kedvemet attól, hogy az ünnepi áhítatban (ahogy köztársasági elnökünk oly szépen mondta karácsonyra előrehozott beszédében: „nem az év eleji derű mámorában, hanem a karácsony meghitt örömében”) elő ne vegyem bakfiskorom kedves Jókaijától „A mi lengyelünk” c. regényt. Olvasták? Ne hagyják ki, most különösen aktuális.
Mert ismét van lengyelünk. Nem a Bem szoborra gondolok, a mi új lengyelünkben, a hozzánk szökött volt miniszterhelyettesben viszonylag kevés bemapós vonást lehet felfedezni. Szakálla sincs, plusz nem jár előtte „bosszúálló fénnyel Osztrolenka véres csillaga”, miként Petőfi írta. Ez a Petőfi-dolog valószínűleg túl liberális is neki. Hiszen épp az Orbán által liberálisnak nevezett (valójában többségében jobboldali pártokból álló) lengyel kormány üldözi. Ártatlanul, hogy másként.
Ezt nemcsak azért mondom, mert az ártatlanság vélelme Romanowski esetében is kötelez, hanem mert akit Tuskék nem szeretnek, az tutira a jó oldalon áll. Gondoljunk csak Orbánra.
De úgysem Tusk a mi lengyelünk. Kaczynski egy ideig az volt, de ő is kiesett nálunk a pikszisből. Vagy mi nála. Erről is az ukránok tehetnek, ha kenyérrel, sóval és fél országuk átadásával várják Putyin katonáit, Kaczynski is a mi lengyelünk maradt volna. Sajnálatos módon fogynak a mi lengyeleink. (Sebaj, Tiborcz és Mészáros viszont az idén megduplázta a vagyonát, szóval van, amiben viszont gyarapodunk.) Boldog időkben még ide sereglettek a lengyelek Orbán-beszédet hallgatni, most meg egy felmérés szerint még a Magyarországon élő lengyeleknek is több, mint kétharmada nagyon rossz vagy inkább rossz húzásnak tartja a politikus szökését és menedékét. A hálátlanok. Ők sem a mi lengyeljeink, az biztos.
Pedig „a mi lengyelünk” Jókainál még megtisztelő titulus volt. Az ő öregkori regényében a „mi lengyelünk”, egy bizonyos Negrotin, nemcsak hősiesen harcol a magyar szabadságharcban, de meg is menti magyar bajtársának életét, feljavítja birtokát, próbálja azt visszatartani a léha életmódtól és az eladósodástól, és még a feleségét sem szereti el, akibe pedig halálosan szerelmes. Csak sajnos zsidó - nem volt véletlenül ez a Jókai egy keresztényellenes migránssimogató??! -, így a megözvegyült asszonyt sem veheti feleségül, hiszen akkor még tilos volt a vegyesházasság. Azokban a daliás időkben eleink még védték a keresztény nemzeti identitást. Sajnos a begyepesedett agyú Jókai háborog ez ellen, naná, őt is megfertőzték a Nyugat zavaros liberális eszméi az emberi jogokról meg más értelmetlen izékről. Pedig akkor még nem is nyögtük a brüsszeli bürokraták és a Woke-diktatúra rémuralmát.
A mi mostani lengyelünk, az üldözött miniszterhelyettes viszont rokonlélek. Nem azért - mit nem tetszik gondolni! -, mert őt is korrupciós ügyekben helyezték vád alá, mint magyar kollégáját, Völner Pált. Bár a gyanú szerint az övé sem szép történet. Egy olyan igazságügyi alapot felügyelt, amelynek legfőbb célja a bűncselekmények áldozatainak megsegítése lett volna. Ehelyett, ha igaz, inkább a kormánypártokat segítette meg némi pénzmaggal. Ezt a kis malőrt azért menti, hogy némely derék egyházi emberrel ő is különleges viszonyt ápolt. Neki ugyan nem szentelte fel az egyikük a dolgozószobáját, de ha mégis, akkor az illető nem bukott le meleg orgiákon, arról tudnánk. Viszont a Romanowski által felügyelt alapból szép összeghez jutott egy ördögűző pap. Ebbe persze csak azok kötnek bele, akik képesek lennének ördögökkel benépesíteni az országot.
Újabb rokonvonás, hogy Romanowski többször elátkozta az LMBTQ embereket, mert ez nemcsak „intézményesített deviancia”, de „támadás az egyház, a nemzetállamok és a szuverenitás ellen”. Végre valaki átlát a szitán. És szidja az EU-t is, ahogy kell. Szóval csak rendes ember lehet.
Azért egy kicsit kényes az ügy, mert aki ellen európai elfogató parancs van, azt az uniós országoknak illik kiadniuk. Dehát karácsony van, kérem! Miként Mária és József menedéket kaptak a betlehemi jászolban, úgy fogadták be kegyes szívvel Orbánék az üldözött eszmetársat kicsit jobb körülmények közé.
Annál szebb tőlük, hogy a mi lengyelünk nem is várandós, és momentán a három királyok sem járulnak hozzá eltartása költségeihez.
Miért, Gruevszki kimenekítésekor vagy a Bolsonarónak nyújtott baráti segítségnél még karácsony sem volt! De a szerető szívek a hétköznapokon is együtt dobbannak. A Vörös Segély helyett most a Fekete Segély a divat, a saját hazájukban pénzügyi és politikai visszaélések miatt - bocsánat - feketeseggűvé vált vezetők szövetsége.
Ha közben szól a Mennyből az angyal is, annál szebb. Kis karácsony, nagy karácsony, az ő kalácsuk valahol mindig kisül. Egymás tenyeréből eszik.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.