Az egyre vékonyabb pénztárcával kurált paletta bár tartogatott az egyetemisták számára eufóriákat, a hallgatóknak nem volt könnyű dolguk. Hiába a hébe-hóba elcsíphető diákkedvezmény, a kultúrafogyasztás is még nagyobb luxus lett idén. – Például szívem szerint sokkal többet mentem volna színházba és koncertekre, de a magas árak miatt, erre csak ritkán volt lehetőségem – mondja egy diák. Ez még csak szomorú. Ám az, hogy a fesztiválok célközönsége úgy emlékezzen vissza az évre, hogy „Bánkitó után éheztem egy hónapig”, talán egy cseppet még elkeserítőbb.
Mentőövnek mutatkozott közben a Zeneakadémia, ahol „egészen méltányos áron” lehetett diákként elsőrangú klasszikus zenei koncerteket hallgatni. – Bármi, ami a Zeneakadémia nagytermében van, az szinte csak jó lehet – jelenti ki egy Lévai Sára, akinek idei egyik legmeghatározóbb kulturális élménye is egy hangverseny, amit a Zeneakadémia diákjaiból összetett szimfonikus zenekar, és ZAK-os szólisták adtak. – Elképesztő volt, nagyon tehetségesek a diákok, és a darab válogatás is nagyon jól sikerült.
Az általunk megkérdezett egyetemisták érdemesnek találták meglátogatni emellett az Art Quarter Budapest művészeti központot, a Partizán Filmklubot az Eötvös10-ben, a Fiatal Képzőművészek Stúdióját a Rottenbiller utcában, vagy levadászni a Képzőművészeti Egyetem aktuális kiállításait, hiszen ezek rengeteg friss és sokszínű munkának adnak teret. Demeter Nóra Zsófia Szappanopera című kiállítása az Epreskertben épp egy ilyen tünemény volt egy hallgató elmondása szerint: – Nagyon izgalmas volt látni, hogy Benivel (Farkas Benedekkel), a kurátorral, milyen termékeny párost alkottak, és hogy gondolták tovább együtt Zsófi munkásságát. A haszonelvű galériaterekkel és meghatározott témájú múzeumokkal szemben az Epreskert nagy szabadságot adott nekik. (...) A képzős hallgatók kiállításai mindig a teljesítmény- és profitorientált kortárs művészeti közegből való, áldásos kimenekülés érzetét keltik bennem – meséli Bálint Levente.
De amíg ezek örömkönnyeket csalnak a szemekbe, van valóban siratni való 2024-ből. – Negatívumként az Örkény és a Katona József Színház jut eszembe sajnos. Felszínesnek éreztem az előadásokat, úgy érzem, az apparátus kicsit belekényelmesedett ugyanazokba a tartalmi és formai struktúrákba, amelyekben már régóta gondolkodik a független magyar művészet – fogalmazta meg sokak fájdalmát Vajda Tamás esztéta. – A Katonában az Extázis volt a legkevésbé rossz, mert voltak benne izgalmas színpadi elemek, de közben ugyanabban a nemzeti tehetetlenségben tapicskolt, mint a magyar kulturális élet olyan régóta, és sajnos nem tett hozzá sokat. – Az Örkény Bűn és Bűnhődése pedig egyenesen a traumatikusan rossz kategóriát nyerte meg, ám igyekeztünk megérteni ennek mélyebb hátterét. Levente a következőképp ragadta meg a lényeget: – Nagyon nehéz nem fájdalomból termelni, nehéz elmélyedni egy anyagban, kutatni és szövetkezni (ellenpélda erre a 2023 nyarán megalakult Hétpróbás Társulat: Lestyán Attilával és Szabó Veronikával). Nehéz nem csak a „barátaidnak” játszani vagy azoknak, akik a barátaidnak képzelik magukat. Nem csak játszani magad, vagy: jól játszani magad. – Ez pedig nem pusztán a színházakra, de a képzőművészeti, zenei vagy filmes világra ugyanúgy érvényes.
A kérdésre, hogy a fiatalok milyennek látták a magyar alkotók helyzetét, lehetőségeit 2024-ben, szintén egy szürke látleletet kaptunk válaszul: – Ma ők egy profitorientált világban kénytelenek érvényesülni, ami behatárolja a lehetőségeiket és konformitáshoz vezet.
Igyekeznek a (sokszor semmitmondó, felszínes) aktuális trendeknek megfelelni az eladhatóság érdekében, ami szabotálja a hosszútávú, elmélyült munkát, mivel az utóbbi nem piacosítható könnyen. Valószínűnek tartom, hogy sok remekműtől vagyunk megfosztva azért, mert alkotóiknak nem adatik meg a lehetőség,
hogy adott esetben egy évig csak és kizárólag annak elkészítésével foglalkozzanak.
Ám ez nem jelenti számukra a kultúra teljes kiüresedését. Mindig voltak és vannak igazi értéket adó produkciók, melyeket nem felejtünk, melyekből táplálkozhatunk. Példának Sára, a francia vasúttörténettel foglalkozó hallgató Illés Haibo és Melykó Richárd párosának RAW megjelölésű előadását hozta fel. – Nagyjából úgy éreztem magam, mint egy apró ingerekkel berendezett szobában, ahol kevés dolog van kijelölve. Meghallgathatom háromszor ugyanazt a monológot, követve a sötétben egy lézercsíkot, követve a gondolataim, tépkedhetek papírokat, nézhetem képek hűlt helyét, csodálhatom, mi minden nincs itt, ami itt lehetne, és mennyire nem hiányzik semmi. – Ilyen és ehhez hasonló alkotások formáják őket. Élőzenés filmvetítések, klasszikus kötetek vagy egy technobuli hipnotikus gyöngyszeme: – Aradi Mátyás Ahol a kanári elhallgat című performansza volt az idei legjobb művészeti élményem. Matyi kikötözve, gézzel körbetekerve ült egy széken, nem látott, és levegőt is csak egy sípon keresztül kapott, ami miatt végig sípoló hangot adott ki három órán át. Sípolása egyszerre szimbolizálta a kanárit, melyet a bányászok azért vittek magukkal a föld alá, mert érzékenysége miatt hamarabb elpusztult a veszélyes gázoktól, mint hogy azt az emberek megérezték volna. Illetve a bányarigót is, amely pedig a sújtólég berobbanása előtti fütyülő hang elnevezése. Így performansza folyamatos bizonytalanságban tartotta a befogadót: a sípolás vajon biztonságot, vagy életveszélyt jelez? Mindez a technopartin, a közönség számára valódi sokk és kikerülhetetlen élmény volt.”
Az ebben az évben is zajos filmvilág pedig annak ellenére, hogy volt nekünk Magyarázat mindenre és a Fekete pont sem kapott fekete pontot, inkább messzebbről tudta megérinteni az egyetemistákat. – Idén a mozikban vetített Wim Wenders Tökéletes napok című filmje csodálatos történet az élet lassúságának és monotóniájának szépségéről, valamint annak pótolhatatlan értékéről – emeli ki Tamás, az egyik belpesti diák. Valamint Nem mehetünk el Albert Serra: Afternoons of Solitude (A magány délutánjai), egy torreádorról készült dokumentumfilmje mellett sem – Mintha egy focimeccset olyan közvetítésben néznénk, ami csak egy játékost mutat. A pályán a sok másik játékos helyett egy életveszélyes állat futkos, a játék pedig nem a labda technikás terelgetéséből, hanem évszázados lépésekből, ceremoniális gesztusokból áll. Visszajátssza a közvetítést hatszor. Megmutatja és megtanítja a nézőknek, miről is van szó, hogyan néz ki egy viadal, hogy jegyezzék meg a lépéseket, legyenek képesek felismerni a különböző karakterjegyeket a bikákban a film végére. Egyszerű, kevés elemmel operáló film, de lenyűgöző minden pillanata. A megszállott figyelem tiszta dokumentációja. – meséli a sínek és peronok szakértője.
Végül egyetemistáink a „jó színház” és a közösségi terek vágyával lépnek át az újévbe. Szeretnének szabadabb kultúrát, és „valamit, ami nyitva maradhat lámpaoltás után”. De van, aki csak Tóth Andit könyörögné le a képernyőről. A megannyi csodálatos élmény pedig szolgálhat menedékként, de nem kárpótol, hiszen a legfájóbb hiányként egy túlságosan árva szó hangzik el: „A súly”.
