Miről beszéltél először a tévében?
Tájékozódási búvárúszásról.
Miről?
Borbély Zolival mi kaptuk a megtisztelő feladatot 1991-ben a Telesportnál, hogy szöveget írjunk, és alámondjunk a tájékozódási búvárúszó-világkupa dunavarsányi felvételének. A következő nyílt vízi viadal Svájcban volt, ezért azzal zártam a tudósítást: búvársportunk nincs a pácban, viszlát legközelebb Svájcban!
Televíziós pályafutásod valamennyi állomására így emlékszel?
Az ember az elsőt mindenben fel tudja idézni.
Jó, akkor az első külföldi közvetítésed?
Az egyben az első külföldi utam is volt mind privátim, mind hivatalosan.
A Barcelona–Monaco labdarúgó BL-találkozón Johan Cruyffot mutatták, már belekezdtem volna egy tirádába, amikor a holland legenda, a katalánok szakvezetője szinte beleköpött a kamerába.
Akkoriban szokott le a cigarettáról és tért át a nyalókára, én meg így kommentáltam a nem éppen fennkölt pillanatot: kellett hely a nyalókának. A Magyar Narancs az egekig magasztalt a humoromért, majd a cikk végén azt írta: köszönjük, Faragó Richard!
Voltál vele is BL-meccsen…
Sőt, a Milan–Barcelona döntőt ketten közvetítettük 1994-ben. Vitray Tamás azt mondta, igazságtalan lenne, ha egyikünkre bízná az athéni csúcstalálkozót, ezért az első félidőben én beszéltem, a másodikban Ricsi ült a mikrofon mögött. Jó barátom járt jobban, hiszen a 4-0-s Milan-diadallal zárult mérkőzésen ő közvetíthette Dejan Savićevićnek az oldalvonal mellől szerzett bámulatos gólját.
Montana, Ebedli, PeléTe melyik „gólodat” idézed fel a legszívesebben?
A legjobban hallható Szoboszlai Dominiké volt a Covid idején nézők nélkül rendezett magyar–izlandi Eb-pótselejtező utolsó pillanataiban. Az üres stadiont – ahol az MLSZ munkatársai két perccel korábban már pakoltak össze mögöttem –, sőt talán a város egy részét is betöltötte a kiáltásom.
Koplárovicsénál, Csobothénál sem suttogtál… Aztán egyik sem ért sokat.
De a ZTE–Manchester United 1-0-on sejteni lehetett, hogy a visszavágón másként lesz, Csoboth Kevin last minute gólja viszont a továbbjutás reményét hozta vissza az idei Eb-n. Még akkor is, ha a skótok ellen szintén 1-0-ra győztes válogatott végül nem került a legjobb tizenhat közé.
A skót szomszéd elköltözött?
Nem, változatlanul Andy Clarké, az UEFA újságírójáé az ikerházunk másik fele.
A válogatott lehetne a pályád csúcsa, amennyiben – minimum negyven év után – újra eljutna a világbajnokságra?
Ez nem is kérdés.
Megéred?
Szerintem igen, ha nem jövőre, illetve 2026-ban, akkor legközelebb. Már most esélyesebbek vagyunk, mint 2021-ben voltunk, amikor kettős vereséget szenvedtünk az albánoktól.
Eddigi kedvenc mérkőzéseid?
A 2004-es olimpiai pólódöntő, a Szerbia-Montenegró elleni győzelem, amelyen tényleg belülről mondtam: sosem hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfi láttán elsírom magam. Vagy a 2016-os labdarúgó Eb-ről a 2-0-s magyar–osztrák.
Harminc év múltán, a második mexikói vb óta először hallottam nagy futballeseményen a Himnuszt… Könnyeztem Bordeaux-ban.
Nem csodálom, és én még csak ott sem voltam Mexikóban. A létszámemelés tagadhatatlanul szerepet játszott abban, hogy a magyar válogatott negyvennégy esztendő elteltével újra eljutott az Európa-bajnokságra. De a csapat megnyerte mindkét pótselejtezőjét, aminek én személyesen is sokat köszönhetek. Ha kiesünk a norvégokkal szemben, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy díjat adjon nekem. Így viszont 2015-ben Prima Primissima lettem.
Mi ketten szinte mindenben egyetértünk, abban viszont messzemenően különbözünk, hogy te tudod élvezni a mai NB I-es mérkőzéseket.
Nem mindet. De ha nem is olyan észvesztő az iram és virtuóz a labdakezelés, van köztük szórakoztató, mint a Debrecen–FTC 5-4. S létezik a néző szempontja is, sőt az a legfőbb. A képernyő előtt ülő embereket jobban érdekli a magyar futball, mint a külföldi, nekem ezzel kötelességem számolni már csak azért is, mert engem szintén erősebben érint érzelmileg a Fehérvár–Nyíregyháza, mint a Betis–Sevilla.
Kötelező csendben maradni akkor is, ha minden egyes meccsen zúg a „b...átok az anyátok!” meg a – körülírom – „homoszexuális MLSZ”?
Nincs ilyen utasítás. De bármilyen szörnyű is a rendszeresen felhangzó kórus, egy idő után érdektelenné válna újra és újra reagálni. Külföldön is vannak rettenetes rigmusok, és a nyugati kollégák sem reflektálnak ezekre. Nem mentegetőzöm, csupán azt szeretném érzékeltetni: szpíkeri megoldás nincs, ezt a jelenséget nem a riportereknek kell felszámolniuk.
Melyik meccset a legnehezebb közvetíteni?
Azt, amelyiket nem néznéd meg, ha nem közvetítenéd.
A szíved rendben van?
Amióta tíz éve megoperálták, nem volt bajom vele. Szerencsére egy órán belül, hogy infarktust kaptam, a műtőasztalon voltam. Ez döntött.
S az idei, technikailag nem a szívbe hatoló műtéteknél?
Megint jó kezekbe kerültem, noha ismét életveszélyben voltam.
Sőt kimentél az Eb-re…
Mert az orvosok nem ellenezték, én pedig nem éreztem, hogy beteg lennék.
Innen nézve mit számít egy gól!
Minden számít. Közvetítettem azt az All Star-gálát, amelyen Michael Jordan utoljára játszott. Másodpercekkel a befejezés előtt duplát dobott, úgy tűnt, azzal nyer a Kelet. Ám a hátralévő négy másodpercben három büntetőhöz jutott a Nyugat, Kobe Bryant a háromból kettőt a kosárba tett, majd a hosszabbításban a nyugatiak tetszés szerint győztek. Jordan pedig helyeselte, hogy Bryant nem volt tekintettel rá. Azt mondta: „Egyetlen játékos sem lehet a sportágnál nagyobb.”
Egyetlen riporter sem lehet a meccsnél fontosabb?
Miként annál sincs lényegesebb, hogy a leleteim jók. Érzetre minden rendben, de csak háromhavonta, a kontrollvizsgálatokon tudom meg, valójában hogy vagyok.
