Pontosan száz éve, 1924. december 31-én hozta nyilvánosságra a Népszava a Bethlen−Peyer-paktumot. Pontosabban azt a titkos jegyzőkönyvet, amelyet a magyar kormány (Bethlen István miniszterelnök, Klebelsberg Kunó, Tomcsányi Pál, Hegyeshalmy Lajos, Bernolák Nándor) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői (Peyer Károly, Farkas István, Miákits Ferenc, Propper Sándor) írtak alá 1921. december 22-én. A dokumentumról, amelyben a felek kölcsönös engedményeket tettek egymásnak, biztosítva az MSZDP törvényes státuszát és parlamenti helyét, azóta is sok vita zajlik. Segítette-e a megállapodás a hazai munkásmozgalom erősödését, vagy gyenge, a politika érdemi befolyásolására képtelen helyzetbe szorította? Kényszerű megalkuvás vagy árulás volt-e a paktum megkötése?
Az egykori MSZDP számára is erkölcsi terhet jelentett a megállapodás, részben ezért is döntött nyilvánosságra hozatala mellett. A korabeli Népszavának A „paktum” címen megjelent anyaga a párt választmányi üléséről szóló beszámolóval kezdődik. Részletesen ismerteti Farkas Istvánnak, a párt titkárának felszólalását, amely felvázolja a megállapodás megkötésének hátterét, illetve nyilvánosságra hozatalának okait. E szerint a kormány zsarolásának akartak véget vetni, amelyet jól jelez Bethlen István nyilatkozata a Neue Freie Pressének. Ebben a miniszterelnök kijelenti, hogy
„ha az ellenzék tagjai mandátumaikról lemondanának, úgy kénytelen leszek azt a paktumot, amelyet a szociáldemokratákkal kötöttem, hogy lehetőséget nyújtsak nekik a parlamenti életben való részvételre, nyilvánosságra hozni. Ha nyilvánosságra hozom ezt a paktumot, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy én azt betartottam.”
Farkas a szociáldemokraták nevében visszautasítja a zsaroló hangnemet, azt a sejtetést, hogy az MSZDP a paktum alapján került volna a nemzetgyűlésbe, majd hangsúlyozza, hogy „a pártvezetőség soha egy pillanatig sem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a jegyzőkönyvet”. Ezt létrejöttének körülményeivel igyekezett indokolni. A megállapodás idején „a börtönök tele voltak a politikai elítéltek ezreivel”, a munkásmozgalmat gyakorlatilag teljesen elfojtották az ellenforradalom, a megtorlások idején, a párt „gyűléseket nem tarthatott, sajtója cenzúra alatt nyögött, sem az élőszó, sem a nyomtatott betű agitáló és bátorító erejét nem küldhette szét az országban”. Ebben a helyzetben a párt vezetői kénytelenek voltak tárgyalni a kormánnyal, ha másért nem, azért, hogy „szabadulást hozzanak a börtönökben és internálótáborokban szenvedők ezrei számára”. Farkas beszámolója szerint a tárgyalásokon nagy küzdelem folyt, „minden talpalatnyi előnyt úgyszólván vérrel kellett megvásárolni”. Ezzel együtt a jegyzőkönyvnek egyetlen olyan pontját sem tartotta be a párt, „amely a szocialista etikával és a politikai célszerűséggel ellenkezik”. A titkár hangsúlyozza, hogy nem szakították meg a kapcsolatot az emigrációban élő elvtársakkal, támogatta a földmunkások és a vasutasok mozgalmát, a Népszava egyetlen olyan cikket sem közölt, amelyet a miniszterelnök kívánt tőle. A szociáldemokraták nem hagyták abba harcukat, a rendszer kritikáját. De a kormány sem tartotta magát a megállapodáshoz. „A gyülekezési jogot, az egyesülési jogot alig kezeli enyhébben a kormány most, mint az ellenforradalom legvadabb idejében.” Farkas István végezetül visszautasítja, hogy a szociáldemokraták feladták volna alapvető pozícióikat. Előterjesztése nyomán a választmány egyhangúlag elfogadta, hogy a „paktum” szövegét nyilvánosságra hozza.
Ma már tananyag a megállapodás, s nagy vonalakban egyértelmű, milyen előnyöket jelentett a felek számára. Segítette a Bethlen-kormány konszolidációs törekvéseit, az új hatalmi struktúrák megszilárdítását, társadalmi és nemzetközi elfogadását, a szociáldemokrata párt pedig legális politikai mozgásteret kapott, amely korlátaival együtt is elegendő volt a dolgozók alapszintű érdekképviseletéhez, a szakszervezeti mozgalom életben tartásához. Mégis érdemes belepillantani a nyilvánosságra hozott jegyzőkönyv szövegébe, mert tanulságos képet kaphatunk egy fontos politikai kompromisszumról.
Az egyesülési és gyülekezési joggal kapcsolatban megállapodás született, hogy a belügyminiszter rendeletet terjeszt a minisztertanács elé, amelyben
„a politikai gyülekezési jogot valamennyi pártra nézve egyenlő elbánás mellett a kormány visszaállítja”.
A pártrendezvényeket, pártnapokat azonban be kell jelenteni, azokra a rendőrhatóság kiküldheti a maga ellenőrző közegét. Egyetértés jön létre a szakszervezetek működéséről is: egyesületnek számítanak, de politikai tevékenységet nem folytathatnak, állami felügyeletük és ellenőrzésük továbbra is fennmarad.
Ugyancsak fontos része a jegyzőkönyvnek az internálásról szóló pont. A kormány a bolsevista veszély miatt nem mond le erről az eljárásról, kész azonban számukat a minimálisra csökkenteni, terroristák, kommunista agitátorok elleni fellépésre korlátozni. Benyújtott névjegyzék alapján hajlandó továbbá „mindazon internáltaknak a szabadonbocsátását engedélyezni, akikért a szociáldemokrata munkásság (szakszervezetek) erkölcsi felelősséget vállal”. Gyakorlatilag hasonló elvek érvényesülnek az amnesztiával kapcsolatban is. Nem alaptalan tehát a vád, hogy a szociáldemokraták beáldozták a kommunistákat a konszolidációs folyamatban.
A szociális kérdéseket érintő pontok közül érdekes a bányamunkásokról szóló megegyezés. A kormány vállalja, hogy hatályon kívül helyezi a bányamunkások szabad költözését gátló rendszabályokat. Ugyanakkor elvárja, hogy „a szociáldemokrata párt agitációjával – különösen a bányáknál – olyan térre nem lép, amely a termelés folytonosságát és mérvét veszélyeztetné”. Ígéret születik, hogy a kormány igyekszik valamilyen formában szabályozni a munkabéreket, felszabadítja a szakszervezetek zárolt betétjeit. Ami pedig a szociáldemokrata párt lapjainak, elsősorban szakszervezeti orgánumoknak a terjesztési nehézségeit illeti, a kormány konkrét panaszokat vár, amelyeket minden esetben komoly vizsgálat tárgyává teszi.
A paktum utolsó részében fogalmazódnak meg a kormány kívánalmai. Bethlenék elvárják, hogy a nemzet és az ország egyetemes érdekeit a szociáldemokrata párt a munkások érdekeivel azonosaknak tekintse.
Ennek értelmében a párt külpolitikai tekintetben kötelezze magát, hogy a nemzet összességét érintő kérdésekben a magyar álláspontot teszi magáévá, Magyarországról valóságos képet ad, a polgári társadalommal való együttműködést lapjában, a Népszavában lojálisan kifejezésre juttatja. „A külföldi sajtóban terjesztett nyilván hazug, rosszindulatú hírekkel szemben a Népszava kötelezze magát, hogy – amennyiben maga is bizonyságot szerez arról, hogy ezen hírek valótlanok – a külügyminisztérium sajtóosztályának fölkérésére cáfoló közleményt adjon.”
Belpolitikai téren a kormány elvárja, hogy a szociáldemokraták az ország újjáépítése során, ami a munkásság érdeke is, működjenek együtt a polgári osztályokkal gazdasági kérdéseket illetően, és feltétlenül tartózkodjanak politikai sztrájkoktól. Az MSZDP „szakít a liberális blokkal: a polgári demagógia és az oktobrista elemek támogatásától tartózkodik”. Tudomásul veszi továbbá, hogy „nem fogja agitációját a mezőgazdasági munkásrétegekre kiterjeszteni, úgy, mint 1918 őszén a vidéken tette”.
Nehéz megítélni egy ilyen egyezséget. Főleg erkölcsileg. Mint ahogy minden politikai kompromisszumot, legyen szó a kiegyezésről, az 1956 utáni konszolidációról, vagy éppen a rendszerváltás alkuiról. Az első világháborút követő forradalmak bukása, majd a trianoni béke után nehéz más alternatívát felvázolni Magyarország számára, mint a bethleni konszolidáció, a hozzá való csatlakozás. A probléma aligha az 1921-es paktummal van. Sokkal inkább azzal, mennyire volt képes a magyar szociáldemokrácia a későbbiekben tágítani ezeken a kereteken, mennyire ragaszkodott a biztonságához azokban az időkben, amikor újabb válaszutakhoz érkezett a történelem. A hazai szociáldemokráciának (is) örök problémája, hogy előnyben részesíti a kompromisszumokra épülő politikai küzdelmet, ami hol nagyszerű eredményeket hoz, hol elkényelmesít, tehetetlenséget szül. Ma éppen az utóbbi állapotot tapasztalhatjuk. Nem sikerült felismerni, meddig érdemes beépülni a jelenlegi kormány autokratikus rendszerébe. Az irányzat egyelőre elvesztette politikai kezdeményezőképességét és táborának nagy részét. Egyedül arról dönthet, kit támogat a jobboldalon – akár egy paktum útján. Ha még érdeke valakiknek, hogy megkössék vele.
