Mennyi és mennyi csodára éhezik az ember! És látni fogjuk, a címnek tervezett bocsánatkérés, felülemelkedés is rendre valamiféle csodavárásba torkollik. Legyen az. Még az ortodox karácsony előtt… Csodavárás.
***
Szűk tíz éve írtam fel magamnak a következő sorokat egy akkor aktuális újság- vagy folyóiratcikk kapcsán (az a helyzet, hogy – pedig ez tényleg nem szokásom – annak idején nem jegyeztem föl a forrást. De hát voltaképpen mindegy is. A jelenség a fontos, ami kiindulási alapul szolgálhat jelen futamokhoz.). Szóval arról olvastam, hogy a 40-es évek első felében a Vajdaságban hogyan gyilkolászták egymást szerbek és magyarok. Áder János már bocsánatot kért, most várjuk ugyanezt a másik oldalról – nagyjából ez az írás konklúziója. Én meg úgy gondolom, hogy nem kell semmit várni. Mivel bűnt követtem el, s megbántam, ha a sértett bocsánatát kérem, az én lelkem nyugszik meg. Ha valaki ellenem követett el valamit, s utána nem exkuzálja magát, az az ő problémája, az ő lelkét fogja nyomni. Senkitől nem várom el, hogy a velem szemben elkövetett (vélt vagy valós) igazságtalanságokért bocsánatot kérjem tőlem. Az már nem az én gondom. Fogalmazhatnék úgy is: nem az én saram. Viszont, ha görcsösen erre várnék, az beteggé tenne. És ha egyszer mégis bocsánatot kér, majd kitalálom, hogy nem jókor, nem jó helyen és nem megfelelő módon tette meg ezt: ismételje meg? Sosem lesz vége. A saját lelkemben kell nyugalmat teremteni, s akkor minden rendben lesz. Tudom, naiv idealista vagyok, de – kissé presseresre hangolva – „most az egyszer hadd maradjon így, most az egyszer hadd legyen jó így…” Adventi hangulat.
***
Egy jókor érkezett bocsánatkérés csodaszámba megy. Viszont legalábbis a közéletben, a bocsánatkérésről való nagyvonalú, úri! lemondás még nagyobb csodának számít. Mert („mi magyarok”) büszke nép vagyunk. Megköveteljük, hogy tiszteljenek bennünket. Már amennyire az érdekünk azt kívánja (egy idős kollégáról annak idején, nagyon rég volt ez már!, széltében mesélték, hogy ő csak akkor sértődik meg, ha érdeke úgy diktálja), szóval, ha érdekünk (persze miféle és éppen, konkrétan kinek az érdeke?! ki az a mi?) azt diktálja, tudunk mi nagyvonalúan felejtősek is lenni. Miként viselkedett, lépett föl kezdeményezőleg például annak idején, a magát baloldalinak mondó (nem az!) jelenlegi szlovák miniszterelnök, a baloldallal (is) ádáz harcot vívó mai magyar miniszterelnök jó barátja a szlovák nyelvtörvény 2009-es módosítása (szigorítása), a kettős állampolgárság kérdésében, vagy éppen Malina Hedvig ügyében. Spongyát rá, hogy a klasszikussá vált Virág elvtársat idézzem. Valaki érdeke most éppen ez a spongya. Ami (ahogy magunkat, magyarokat ismerem) nyilván nem marad ott örökké. Tempora mutantur…
***
A jelenleg még kedélyborzoló, de alighanem gumicsontként belebegtetett újabb módosítása (szigorítása) a szlovák nyelvtörvénynek, a magyar külpolitikának köszönhetően majd nem érinti a magyarokat. A vélhetően valóban bevezetésre kerülő amerikai védővámok alól Magyarország majd kivételt kap. Csodavárás? Vagy a magát nagypályásnak mutató magyar miniszterelnök mindössze állandóan kiskapukra játszik?
***
Értelmiségi körökben kering egy, többé-kevésbé folklorizálódott történet, s éppen ezért nem tudom, mennyi igaz belőle. De a lényeget tekintve mindenképpen az. Strukturálisan igaz, ahogy Esterházy Péter magyarázza a gyalázózseni, Thomas Bernhard szélsőségesen szabadszájú megjegyzéseit az osztrákokról. Állítólag Göncz Árpád a magyar Parlament Munkácsy-termében, a helyiség névadójának Honfoglalás című festménye (ismerjük, ugye: a pompás paripán feszítő méltóságteljes Árpád előtt a porban hajlongó, éppen behódoló szlávokkal) előtt, alatt (hogy miért éppen ott?) fogadta Vladimír Mečiar akkori szlovák miniszterelnököt, aki megjegyezte, hogy azért ő itt nem fog ám így hajlongani… Amire Árpi bácsi: mi is leszálltunk már arról magas lóról, miniszterelnök úr. Csodavárás-számba menő kérdésem: csakugyan?
***
Egy (még mindig) fiatal magyarországi kollégám, miközben egy budapesti parkolóban a kocsimhoz igyekszünk, megkérdezi, hogy milyen típus, majd azonnal hozzá is teszi, persze, hogy Škoda, mi más, hiszen nálatok mást nem is lehet kapni… Hm.
***
Gumicsont. Csak azért, hogy a figyelem központjában maradjunk. A szlovákiai Magyar Szövetség két megyei képviselője a közelmúltban sajtótájékoztatót hívott össze, ahol arról beszéltek, hogy ismeretlen személy(ek?) feljelentést tett(ek) a Magyar Szövetség két képviselője (a fentebb meg nem nevezettek) ellen két kampányrendezvényük miatt. Mindegy is, mik a nehezményezés konkrét okai (világos, hogy valamilyen „magyar” ügyről volt szó), amelyekről ismételten bebizonyosodott, hogy jogszerűek voltak ugyan, de a rendőrség köteles lefolytatni az eljárást, miközben korrekt módon viselkedett, de hát – hangsúlyozza az egyik – mi ez az alantas, az „ódivatú, mečiarista-slotai időket idéző nacionalizmustól fűtött feljelentgetések” ismételt „divatba jövetele“? Nos, ilyen feljelentgető típusok mindig is voltak és mindig is lesznek, főleg, ha a politikai légkör kedvez nekik (középkori Velence, náci Németország, bolsevista berendezkedésű kelet-európai országok és még hosszan sorolhatnám), és igen: a tendenciák jelenleg is egyre inkább efelé mutatnak, hogy nekik kedvező idők jönnek. Készül a melegágy. A kérdés számomra inkább az, hogy tényleg sajtótájékoztatókkal, nagydobra-veréssel kell-e rájuk reagálni? Hiszen éppen ezt (is) akarják a feljelentők elérni. Zavart, káoszt, gyűlölködést kelteni. A rendőrség teszi a dolgát, miért kéne azt nekem lépésről-lépésre követnem, ha a törvényes keretek közt marad, hogy éppen mit és hogyan? Az egyik szikra a másik oldalon egy száraz fűszálat lángra lobbant, amiről átterjed egy lángnyelvecske a szomszédos rőt falevélre, majd onnan egy korhadt faágra és már meg is van az erdőtűz. Miközben már a szikrát is módunkban állott volna eltaposni. De hol az a láb?! Régi nóta, hogy a nacionalizmusok egymásból élnek, egymást erősítik. Az egyik nincsen meg a másik nélkül.
Ok és okozat. Olyan ez mint a szakállas viccben, hogy mivel kezdődött a kocsmai verekedés? Azzal, hogy valaki visszaadott egy pofont. Okozatból ok lesz és így megy ez az idők végzetéig. Mi, naivok, meg várhatjuk a csodát, hogy ez a láncreakció egyszer majdcsak megszakad.
***
És hát a sokat kárhoztatott Beneš-dekrétumok, illetve a szlovákiai magyarok háború utáni, a hírhedt elnöki rendeletből is fakadó meghurcoltatásai. Nem akadt még hivatalban levő szlovák politikus, aki a szlovákiai magyarok jórészt igazságtalan és embertelen (noha, ezt bármennyire is sugallni próbálják egyesek, ezek nem mérhetőek a holokauszt szörnyűségeihez!) háború utáni megaláztatásai miatt bocsánatot kért volna tőlük. Arról nem is beszélve, hogy az említett diszkriminatív elnöki rendelet a mai napig érvényben van. Tényleg felháborító. Viszont ha arra gondolok, hogy a mai Magyarország (és az utóbbi időben már a szomszédos „külhoni” területek) településein is szinte kötelezőszerűen felkiáltójeleskednek a Trianon-emlékművek, nem ritkán a visszacsatolásban reménykedő (reményt keltő) feliratokkal („Amit erő vagy hatalom elvész, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják”; „E hont újra naggyá, csak fiainak szent akarata teheti”; „Hiszek Magyarország feltámadásában” stb.), kisebb-nagyobb városok nem is eldugott zugaiban, jeles középületek (városháza, múzeum stb.) előtt a félárbócra eresztett országzászlók, csak a vak nem látja ezek revizionista felhangjait. Igen, gesztusokat kellene tenni, de ki kezdje? Akad-e egyszer (az ideális eset persze az lenne, ha ugyanabban az időben mindkét oldalon) olyan államférfi, aki képes a kelet-közép-európai mindennapi kicsinyességeink csapdáit átlépve gesztust tenni a másik irányba, ahol azt elfogadják és ahonnan azt viszonozzák is? Tényleg csoda kell ide!
***
Ehelyett, mindenkori csodavárásainkat tompítva inkább azt tapasztaljuk, amit Rilke alighanem szinte napra pontosan 125 éve vetett papírra, s amik Israel Efraim magyarításában így szólnak:
Egy század hal meg, épp most élek én.
Egy nagy lap fordul, érezzük szelét,
Isten írta felét, te, én felét
s most égbeszáll idegenek kezén.
Új lap fényessége érezhető,
ráírva még Minden lehet.
Méregeti sok hallgatag Erő
s egymást nézik komor szemek.
***
A rendszerváltást követő első csehszlovákiai választások kampánya során az egyik, akkor induló magyar párt magyarországi támogatásként egy dél-szlovákiai kisvárosban nagyobb mennyiségű Béres-csepp rakományt kapott. Hogy hívei közt osztogassák: erősödjék, viruljék a magyar! Viszont a helyi magyar atyafiak körében azonnal komoly vita keletkezett arról, mi van, ha véletlenül egy szlovák ember is kap az örök életet biztosító cseppekből? Ha belegondolok még most is belepirulok az akkori szekunder szégyenérzetbe és késztetést érzek bocsánatot kérni… nem tudom, kitől… A jelenlegi magyarországi ellenzék egyetlen ütőképes vezére nemrégiben, Komáromban, a helyi Matica slovenská székházában (!), amikor az esetleges kormányra jutásuk utáni majdani nemzetpolitikájukról faggatták, kijelentette, szerzett jogokat nem kívánnak elvenni… És a szomszédságpolitikával kapcsolatban további, nagyon értelmes, józan szempontokat sorolt fel. Viszont ami következett, abban bíztam, hogy nyelvbotlás volt, de nem, a beszélgetést visszahallgatva, ezt kifejezetten fontosnak tartotta még külön hozzátenni, hogy arra viszont ügyelni fognak, nehogy a határon túli magyar oktatási támogatások egy része véletlenül „abszolút szlovák nemzetiségű emberekhez” jusson, csak azért, mert gyerekeiket magyar iskolába adták. Hhhhhu! Hogy’ is van ez? Ki dönti el, hogy ki a magyar? Valamilyen bizottság? Esetleg titkos feljelentések nyomán? A „névtelen levelek szájába” dugott cetlik alapján? „Ódivatú, mečiarista-slotai időket idéző nacionalizmustól fűtött feljelentgetések” piros-fehér-zöldben? Bízva benne, hogy mégiscsak nyelvbotlás vagy pillanatnyi rövidzárlat volt, én mindenesetre bocsánatot kérek!
***
És mindehhez, afféle az Úr hangja-szerű kinyilatkoztatásként hallom egy politikai elemzőműsorban, hogy a politikusok beismerő vallomásait, bocsánatkéréseit választóik nem szokták díjazni. Ezt ők, mármint a politikai szereplők nagyon gyorsan belátták, s épp ezért ritkaságszámba is megy a nyilvános politikusi bocsánatkérés. A „tévedtem, elvtársak” kezdetű mondás. Ezek szerint nem vagyok átlagválasztó. De az átlagválasztó, ha van ilyen, ő miért olyan? Miért fél- vagy egész istenként kezeli a politikust, s miért nem emberként. Errare humanum est.
***
Csehszlovákia 68-as katonai megszállása 40. évfordulója kapcsán a Fidesz akkori helyettes szóvivője úgy vélekedett, hogy van helye a magyar részvétel miatti bocsánatkérésnek, de azt (not my business) elsősorban a korábbi MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek kell megtennie. Az akkori oktatási és kulturális miniszter, Hiller István a magyar kormány nevében (nem hinném, hogy erre válaszul) meg is tette. Sólyom László köztársasági elnök ugyancsak sajnálatát fejezte ki a katonai beavatkozás miatt (szinte magától írja nekem ide a kezem: „sajnálatos események”). Ugyanekkor, Prágában (erre nem emlékeznék, de amikor a fenti adatokat ellenőriztem, belebotlottam) Fico az egyik szlovákiai magyar hírportál szerint kijelentette, hogy „a katonai beavatkozás egy álmot foszlatott szét. Megakasztotta azokat a pozitív változásokat, amelyek elindultak akkor a politika, az emberi jogok és a gazdaság területén”. (Most meg lassan fontosabb szövetségesének tartja – ő is! – az orosz Putyint, mint azokat a csoportosulásokat – EU, NATO – amelyeknek Szlovákia teljes jogú tagja! Tempora mutantur…)
Aztán a katonai okkupáció 55. évfordulóját a kormányközeli Magyar Nemzet firkásza azzal tette emlékezetessé, hogy kijelentette, nem az volt a baj, hogy a Magyar Néphadsereg be-, hanem az, hogy aztán kivonult, hiszen „honvédeinket kitörő örömmel, felszabadítókként fogadta a Felvidék magyarsága”. Utóbbi mondat tételesen nem igaz, de erről már írtam máskor. Most csak azt fűzöm hozzá, hogy ez a félhivatalos (?) kormányálláspont (?) utólag megkérdőjelezi nemcsak az akkori magyar kormány (ez hagyján, hiszen mit várhat az ember egy balliberális kormánytól), hanem az akkori, kifejezetten konzervatív értékeket valló köztársasági elnök, Sólyom László gesztusát is. (Ezek után csodálkozunk azon a komédián, amikor a szlovák parlamentben a leendő magyar nemzetiségű szlovák kormánytagoknak többször is hűséget kellett esküdniük a szlovák alkotmányra? Egy magyar hűségeskü nem érvényes? Úgy tűnik, tényleg nem. „Ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit teszek…”)
A nép szava. Kocsmai kép. Budapest, 2024 vége. Egy fickó arról értekezik fennhangon, az őt körbeülők pantomimszerű fröccs felé bólogatásai közepette, hogy ha Putyin győz, „megkapjuk Kárpátalját”, a lengyelek azokat a területeket, amelyek történetileg nekik járnak és szent lesz a béke…
Na de könyörgöm! Mit akarunk? Nyilván (szinte) mindenki csodaváró hangulatban van, de hogy ezek a remélt csodák ennyire széttartsanak! „…egymást nézik komor szemek.”
***
Szövegösszefüggésből kiragadott, önkényesen értelmezett (az olvasóval értelmeztető) sorok következnek, szintén Rilkétől (Lukács László magyarításában és jelen szöveg számára voltaképpen csak ebben a formában értelmezhetően, de hát egy műalkotás a befogadó fejében teljesedik ki). Engedjük hát, hogy kiteljesedjen:
Nézz rájuk s mondj hasonlatot e népről:
úgy imbolyog, mint szélben aki leng
s mint tartott tárgy a kézben, úgy pihen.
Riadt szemének fénye elsötétül,
mint nyári rét, ha futó, gyors esőtől
zöldje elmélyül árnyas-hűvösen.
***
Most, hogy e Töredékek egybecsiszolgató szöszmötölésével éppen végzek, olvasom Lengyel László Szép Szó-beli okosan szép (és szépen okos), voltaképpen szintén csodaváró (vagy inkább: csodaóhajtó) cikkét (Pannon ég alatt), ami egy kis gellert is ad az enyémnek.
Igen, nem várni, hanem tenni kell a csodát.
