A különböző társadalmak gazdasági fejlődésének számszerűsíthető adatait egybegyűjtve Angus Maddison a gazdasági növekedés két évezredes menetének jellegzetes trendjét azonosította (A. Maddison: World Economy: A Millennial Perspective, 2001). Elemzései szerint az időszámításunk kezdetétől 1000-ig eltelt időszakban a világ népessége alig észrevehetően nőtt, a GDP/fő pedig még kissé csökkent is. Ezzel szöges ellentétben, a következő évezredben dinamikusabbá vált a növekedés: a népesség 5,6-szorosára emelkedett, az egy főre jutó jövedelem pedig még ennél is gyorsabban, a 8,5-szeresére nőtt. Ugyanakkor elemzései azt mutatták: a második évezred fokozatosan dinamikusabbá váló növekedési pályáján az igazi fordulópont 1820-ben következett be.
Az adatokat egymás mellé illesztve a fejlődés menetének jellegzetes képe rajzolódott ki: az időszámítás kezdetétől induló hosszú vízszintes vonalhoz, 1820 után egy szinte függőleges egyenes kapcsolódott. A „fordulat évét” követően tehát véget ért a „stagnálás” korszaka. A fejlődés, előbb Európában, majd fokozatosan szerte a világban, „sebességet váltott”. Ám, míg a gyorsulást előidéző tényezők hátrányos következményei azonnal jelentkeztek, még csaknem 100 évet kellett várni arra, hogy a maga teljességében kibontakozzanak a kedvező hatások is. Az emberek többsége számára ugyanis az életkörülmények javulása és az életminőség növekedése csak jelentős késleltetéssel következett be. Ez az oka, hogy a „fordulat éve” körüli évtizedek gondolkodói – tudósok, költők és filozófusok – inkább a kor ellenállhatatlan erővel érvényre jutó negatív hatásaira figyeltek fel.
Alexis de Tocqueville 1835-ben például így jellemezte az ipari forradalom életérzését: „Ebből a bűzből az emberi munka legnagyobb folyama árad szét, amely megtermékenyíti az egész világot. Ebben a szennycsatornában színtiszta arany folyik. Ez az a hely, ahol az emberiség a legmagasabbra hágott, és ahol a legmélyebb embertelenségbe süllyedt, ahol a civilizáció csodákat tesz, és ahol a civilizált ember vademberré válik.” Az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló következményeket Csokonai Vitéz Mihály versének – Az estve (1794) – sorai tükrözik: „Bódult emberi nem, hát szabad létedre / Mért verték zárbékót tulajdon kezedre? ... Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle. / Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”. Nagyjából ekkortájt, ugyanilyen változásra érez rá Heinrich Heine, aki – az egykor az emberek személyes kapcsolataiban érvényesülő – Máté-szindróma „intézményesülésével” szembesül A világ rendje című költeményében: „Kinek sok jószága van, / az rabolhat sokkal többet. / Akinek kevés jutott, / annak kevesére törnek. // S hogyha semmid sincs, bitang, / kotródj félre és dögölj meg! / Itt csak annak van joga / élni, kit a pénze fölvet.”
Arra azonban, hogy a változások a társadalmat szervező állam működésmódjában bekövetkező alapvető átalakulással függenek össze, 1842-ben egy akkor még alig 24 éves fiatalember – bizonyos Karl Marx – ébredt rá: „Az állam összes szervei fülek, szemek, karok, lábak lesznek, melyekkel az erdőtulajdonos érdeke hall, les, mér, véd, fog és fut.” Majd ennek folytatásaként két év múlva – 26 évesen – megírja az elidegenedés és a kizsákmányolás jelenségét elemző alapvető művét, amely – mint látni fogjuk – a napjainkban végbemenő újabb intézményi „fázisátalakulás” megértéséhez is nélkülözhetetlen „történelmi iránytű” (Marx Károly. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből).
A gazdasági növekedés hirtelen felgyorsulását ugyanis az állam működésének – először Nyugat-Európában bekövetkező – sajátos intézményi „fázisátalakulása” váltotta ki (A. Acemoglu, et al.: The Narrow Corridor, 2019). A történelem kezdetén a közösségek alapjában véve önellátásra rendezkedtek be, és életmódjuk több tízezer évig nem sokat változott. A közösségek mérete és komplexitása növekedésének okaira, és ezzel összefüggésben az állam keletkezésének elkerülhetetlenségére, Szókratész egy különös kérdéssel vezette rá beszélgető társát, Adeimantoszt: „Vajon hogyan végzi az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet?” (Platón: Az állam. Platón összes művei, 1984). Majd a szakosodás előnyeiből kiindulva, bizonyította a munkamegosztás elkerülhetetlenségét, ami azonban szükségszerűvé tette a cserét és ennek „következtében megszületik a piac és – csere céljából, mint jelkép – a pénz”.
A csere zavartalanságának és az együttműködés tartósságának biztosításához azonban az kellett, hogy mindenki biztos lehessen abban: partnerei betartják a megállapodást. A családon belül ehhez elegendő volt, ha ösztönszerűen követték az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabályt. Amikor azonban a rokonságon túlnyúló, nagyobb közösségek kialakultak, az együttélés már nem nélkülözhette a mindenki számára előírt viselkedési normák betartását. A csere-kapcsolatokat ugyanis a „potyautasság” – az ígéret teljesítésének elmulasztása, az együttműködés szabályainak megszegése – veszélyeztette. Elgondolkoztató történelmi tapasztalat, hogy a közösség létét veszélyeztető „potyautasság” visszaszorítása csak büntetések alkalmazásával volt lehetséges. A szabálykövetést a kisebb méretű közösségekben először az ún. peer punishment rendszer alapozta meg (A.Traulsen, et al.: An economic experiment reveals that humans prefer pool punishment to maintain the commons, 2012). A törzsben előírták a kívánatos viselkedés normáját, amit azon túl, hogy be kellett tartani, másokkal is be kellett tartatni. Vagyis, szabályszegést tapasztalva, akkor is kötelezően büntetni kellett, ha idegen csapott be idegent, tehát nem is az adott személyt érte kár.
A kisebb közösségben, ahol mindenki ismert mindenkit, ez a fenyegetés elegendő volt a potenciális szabályszegők elriasztásához. Ám, a közösség méretének növekedésével megszaporodtak a „másodrendű” potyautasok. Ők maguk betartották a szabályt, de nem büntettek akkor, ha nem őket sújtotta a szabályszegés. Ez azonban mégis a közösség szétesésére vezetett. Ahhoz tehát, hogy a közösségek tovább növekedjenek, újabb büntető intézményt – az ún. pool punishment büntetési rendszert – kellett bevezetni. A közösségek legbefolyásosabb és legvagyonosabb tagjai felfogadtak embereket, akik megfigyeltek másokat, nyakon ragadták a szabályszegőket, és megbüntették őket. A rendszert tehát a közösség domináns tagjai – nyilván saját érdekeik érvényesítését óhajtva – működtették: kiválasztották, megfizették azokat, akik „kiszúrták” és megbüntették a szabályszegőket.
Ahogy azután a társadalmak nagyobbá és komplexebbé váltak, a hatalom kevesek kezében összpontosult, akik körül fokozatosan kialakult egy apparátus és létrejött egy elkülönült társadalmi elit is. Egyre inkább egy centralizált központ működtette irányító, fegyelmező és büntető rendszereit. Az egyének viselkedését az addigi, szubjektív, „adok-kapok” reakciók helyett fokozatosan az egyre komplexebbé és személytelenebbé váló intézményrendszer irányította. Az intézményesülés azt jelentette, hogy a viselkedés előírt szabályainak megszegése esetén, az annak korrekciójára kijelölt személyt már nem a felháborodás, hanem a szabályok betartatásának kötelessége vezette, amikor a büntetést végrehajtotta (D. North: Institutions, institutional change and economic performance, 1990). Az új típusú büntető intézmények alapozták meg, hogy a közösségek mérete és komplexitása folyamatosan nőtt. Az államok hatalma fokozatosan túlnyúlt a városon, kiterjesztve felügyeletét a környező falvakra, majd még távolabbi térségekre. Így végül hatalmas birodalmak jöttek létre, amelyeket egyrészt a munkamegosztás és a kereskedelem, másrészt az állam fegyelmező hatalma tartott egyben.
Az azonban, hogy az állam mindenkire és minden viszonyra kezdte kiterjeszteni a személytelen büntető intézmények hatalmát, ellentmondásos következményekre vezetett. Ezeket az újkor gondolkodói már világosan felismerték. „Amikor az emberek államot teremtettek maguknak” – írta Thomas Hobbes – „ezzel egyidejűleg polgári törvényeket is létrehoztak, és ezzel új láncokat is teremtettek maguknak. Az emberi szabadságról csak e láncokkal összefüggésben lehet beszélni.” Spinoza viszont úgy gondolta: „Az állam célja nem az, hogy az embereket eszes lényekből vadállatokká, vagy automatákká tegye, hanem ellenkezőleg, az, hogy lelkük és testük bizton fejthesse ki erőit és maguk az emberek szabadon használják eszüket. (…) Az állam célja tehát valójában a szabadság.” Vagyis az átlagember egyidejűleg tapasztalhatta meg, hogy az állam mind több, lerázhatatlan és szabadságukat korlátozó bilincseket rakott rá, ugyanakkor az együttműködés fokozatosan biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett, ami megalapozta a gazdasági növekedést és az életminőség javulását.
Ebben az intézményi fejlődésben ugyanakkor a XVIII. század során alapvető fordulat – egy „intézményi fázisátalakulás” – következett be. A korábban hivatkozott idézetek ennek az „intézményváltásnak” a szabadság-korlátozó hatásaira – az egyénekre ráfonódó bilincsek megsokszorozódására, a magántulajdon és a pénz ellentmondásos szerepére – utaltak, amit az állam kíméletlen hatalma tett letagadhatatlanná. Ugyanakkor ez a gazdasági növekedésben éles fordulatot idézett elő, amely azonban csak jó évszázad múlva hozza el az „ajándékot” a többség számára. Az intézmények társadalmi fejlődésben játszott meghatározó szerepének feltárásáért ítélték oda idén a közgazdasági Nobel-díjat az Acemoglunak és kutatótársainak. A kutatók első könyve (D. Acemoglu, J. Robinson: Why Nations Fail, 2012) óriási siker lett, minthogy nemcsak a címben feltett kérdésre válaszoltak, hanem azt is megmutatták, mi alapozza meg a dinamikus növekedést. Megmutatták, hogy a társadalmi fejlődést meghatározó formális intézményrendszer először az ún. kizsákmányoló típusú szerveződés formájában jött létre. Az állam gépezetének irányításához és a működési szabályok meghatározásához csak kevesen – a hatalom és a pénz birtokosai, illetve a köréjük szerveződő és őket kiszolgáló elit – férhettek hozzá. Ahogyan azonban egyre többen – végül a társadalom minden polgára – beszólhatnak abba, milyen szabályok vezéreljék az intézményeket, kik dönthessenek a szabályokról és kit válasszanak az államot irányító „masinisztáknak”, az intézményrendszer egyre befogadóbb (inkluzívabb) lesz. Kutatásaik végső következtetése: a dinamikus fejlődés feltétele és a hanyatlás elkerülésének biztosítéka, ha mindenki számára nyitottá – a pozíciókat versenyben elérhetővé és átláthatóvá – formálják az egész intézményrendszert.
Az 1820-as fordulatot tehát az idézte elő, hogy a korábbi, még informális intézményekből előbb formális, de még kizsákmányoló típusú intézmények alakultak ki. Ezek laza hálózatából azután a XVIII. század végére létrejött a – mai szóhasználattal – „platformmá” szerveződött állam. Ez azt jelenti, hogy a társadalom minden részét átfogó és egybekapcsoló, mindent maga alá rendelő intézményrendszer jött létre, amely minden embert – parasztot és munkást, tanárt és művészt, vállalkozót és feltalálót, de még a bankárokat és a királyokat is – felcsatlakozni kényszerített a platformra, illetve annak szabályait elfogadni. Erre az „intézmény-ugrásra” éreztek rá a kor gondolkodói és ez váltotta ki belőlük az idézetekben is megnyilvánuló életérzést. Majd csak egy évszázad múlva – a politikai harcok eredményeként – vált egyre befogadóbbá ez az intézményrendszer és jutottak fokozatosan érvényre a változás előnyös oldalai is: növekedett a jólét, javult az életminőség, emelkedett a várható élettartam. Sőt, ellentétben a várakozásokkal, egészen az 1970-es évek közepéig csökkent az egyenlőtlenség is.
Ezek a kedvező folyamatok azonban a XX. század vége felé megtorpantak, sőt megfordultak. Mintha a befogadó intézményrendszer – a jogállamot meghekkelő politikusok befolyásának hatására – kezdene visszahanyatlani a kizsákmányoló szakaszba. Ezt az aggodalmat keltő trendet egyre több ország, köztük hazánk is mutatja. Ám az elmúlt évtizedben még egy ennél is átfogóbb intézményi változás bontakozott ki a világban. A jelek arra utalnak, hogy az emberiség ismét a XIX. század elejihez mérhető intézmény-ugrás előtt áll, sőt, valójában már zajlik az 1820-as fordulathoz mérhető átalakulás. Az előttünk álló 2025-ös esztendő – én úgy érzem – egy új fordulat éve lesz. Az emberiség tehát a következő években az 1820 táján tapasztalthoz hasonló életélményeket kényszerül átélni. A változások áttekinthetetlen káoszából csak két, alapvetően meghatározó tényezőre szeretném felhívni a figyelmet.
Az egyik, a mesterséges intelligencia (MI) fokozatos beépülése az élet minden szférájába. Ez – sok egyéb hatása mellett – éppen egy olyan intézményi ugrást vált ki, mint amilyen a XIX. század elején Európában végbement. Az egyéneket elszakíthatatlanul összefűző internet-kapcsolatok és a globális beszállítási láncok által egységes organizmussá szerveződött emberiség kormányzása – a fejlődés nyomon követése és „kézben tartása” – kizárólag a globális és totális platformmá épült MI segítségével lehetséges. A fiatal Marx még „csak” azt érezte, hogy a platformmá szerveződött állam – a tulajdonosok érdekeit kiszolgálva – szorosan „ráfonódik” az emberek fülére, szemére, karjára és lábára. Az MI azonban egy ezt messze túlhaladó – egyidejűleg fenyegető és reményt keltő – intézményi változást vetít elénk, amely a 8 milliárd ember minden gondolatát képes kitalálni, tudatalattiját megfigyelni, és ösztöneit észrevétlenül befolyásolni.
Ezzel párhuzamosan azonban az MI megalapozhat egy – mind világosabban kirajzolódó és eddig csak a gondolkodók kósza fantáziájában létező – történelmi jelentőségű átmenetet. Erre a lehetőségre már évezredekkel ezelőtt felhívta a figyelmet Arisztotelész: „Mert, ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, mint az Daidalosz készítményeiről vagy Héphaisztosz háromlábú székeiről beszélik, melyek a költő szavai szerint maguktól járnak az istenek tanácsába; ha így a vetélőfa is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra.” (Arisztotelész. Politika).
Igen, jól sejti az olvasó, ez – a jelenlegitől alapvetően eltérő – kommunisztikus társadalom lehetőséget tárja elénk, sőt, ami a leginkább meghökkentő: ehhez semmiféle erőszakos forradalomra nincs szükség. E változásra – mint azt T. H. White, az „Üdv néked, Arthur nagy király” című könyvének befejezéseként megfogalmazta – a kultúra ad reményt: „Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek.” Ez nekem nem tűnik olyan nagy árnak, hogy megmentsük az emberiséget.
