Bő tíz évvel ezelőtt, 2014-ben kezdeményezte Eörsi Mátyás A Holokauszt és a családom Facebook csoportot; az ott megjelent személyes történetek alapján aztán egy kötetet is kiadtak ezen a címen. Tíz éve lesz annak is, hogy megjelent Jennifer Teege könyve, A nagyapám engem agyonlőtt volna, amelyet 2021-ben magyarul is kiadtak.
A Facebook-csoport nyitva állt a tettesek leszármazottai számára is, célja volt, hogy „tudatosan együtt építsék a társadalom emlékezetét a zsidók és nem zsidók”; Teege maga egy tömeggyilkos leszármazottja. Míg Németországban - és Ausztriában is - megindult a szembenézés a múlttal nemcsak az áldozatok, de az elkövetők leszármazottainak második és harmadik nemzedékében, Magyarországon az utóbbi tíz évben mintha nem előre, hanem visszafelé haladt volna a társadalmi feldolgozás, közbeszéd. A Holokauszt és a családom Facebook csoportban bár nem zsidók is írtak, néha a saját családjukban fellelhető antiszemitizmussal birkózva, a csoport leginkább a túlélők és leszármazottaik számára jelentette a sok évtized óta tartó hallgatás megtörését. Teege könyve kapcsán is inkább a német valóságról írtak Magyarországon.
Teege német, egy rövid viszony eredményeként jött világra, amit anyja egy nigériai diákkal folytatott. Anyja – bár valamennyi kapcsolatot fenntartott a lányával – először gyermekotthonba adta a gyereket, majd beleegyezett, hogy örökbefogadják. A feketebőrű Jennifer 38 éves volt, amikor egy hamburgi könyvtárban véletlenül talált egy könyvet, amelyben felismerte anyja képét. Amikor elolvasta a könyvet, először mély depresszióba esett: kiderült, hogy nagyapja a hírhedt tömeggyilkos, Amon Göth volt, a płaszówi koncentrációs tábor szadista parancsnoka, akit a nagyközönség Steven Spielberg Schindler listája c. filmjéből ismer.
Göth a háború vége után megpróbált elmenekülni, de elfogták és felakasztották. Lánya, Monika – Jennifer Teege anyja – kisbaba volt ekkor, és ő maga is csak felnőttként kezdett szembesülni apja bűneivel. Külön fintora a sorsnak, hogy Jennifer Teege korábban több évet élt Izraelben, ahol tökéletesen megtanult ivritül, és sok barátja a soá túlélőinek leszármazottja volt. Amikor Jennifer megtudta a valóságot a nagyapjáról, attól is félt, hogy fogják izraeli barátai fogadni ezt a hírt.
Teege ezután egyrészt nyomozni kezdett, hogy részletesen feltárja a múltat, másrészt terápiában dolgozott saját viszonyán a múlttal, többek között azzal a rettenetes disszonanciával, hogy a nagyanyja, Ruth Irene Kalder, akit gyerekkorában ismert és szeretett, fiatalon Amon Göth szeretőjeként élt luxuséletet a płaszówi koncentrációs táborra néző villában, ahol két deportált zsidó nő szolgálta ki, és amelynek erkélyéről Göth a foglyokra lőtt. Bár ő maga nem gyilkolt, egyrészt haszonélvezője volt a rabok munkájának, másrészt nem tett semmit az érdekükben, és soha nem bánta meg a háború alatti viselkedését.
Teege nem az egyetlen aki a nácik leszármazottjaként elkezdett szembenézni a múlttal. A magyarul is megjelent Halott a bunkerban írója, Martin Pollack; Niklas Frank, Hans Frank, a megszállt lengyel területek főkormányzójának fia; Katrin Himmler, az SS-főnök Heinrich Himmler dédunokahúga és mások választották a bátor, tisztességes, őszinte szembenézést az apák, nagyapák vagy egyéb felmenők generációjának bűneivel.
Természetesen ez nem jellemző minden náci leszármazottjára, sokan kitartottak szüleik nézetei mellett. De többen képesek voltak felismerni a valóságot és szembefordulni bűnös családtagjaik örökségével.
„Egyenes gerinccel akarok járni, normális életet élni. Nem létezik öröklött bűn. Mindenkinek joga van a saját élettörténetéhez”- írja Teege. Ugyanakkor: „Nem hiszem, hogy mi, a leszármazottak, teljesen el tudunk szakadni a múlttól: hatással van ránk, akár tetszik, akár nem.” Hogyan lehet összeegyeztetni a saját életet és a tisztességes szembenézést a múlttal? Teege szerint csak úgy, ha „nyíltan foglalkozunk a múlttal”. „Nem mondhatom, hogy csak múlt, vége, semmilyen értelemben nem hat rám. Ez az áldozatok elárulása lenne.”
A feldolgozás pszichológiailag rettenetesen nehéz. Minden gyermek vágya, hogy szüleit jó embereknek lássa, és ez hozzájárul a családi titok fenntartásához; sok családban a bűnökről nemcsak hogy nem beszéltek, de hazug történetek kerültek a helyükre. Könnyebb eltussolni a múltat, mint szembenézni azzal, hogy az ember szülei gyilkosok. A hazugság tömeg és az elhallgatás a további generációk számára is megnehezíti a szembenézést, hiszen aktívan szakítani kell a családi hagyománnyal.
A leszármazottak természetesen nem öröklik a bűnt, de a valóság családi eltitkolása, a torz legendák szövése, amelyek akár áldozatként állítják be a bűnösöket (így Göth lánya, Monika sokáig Hitler és a nácik áldozatának tartotta az apját) nyomot hagy nemcsak az érintett családokon, de az egész társadalmon. A titok mérgez, ellehetetleníti mind az egyes ember, mind az ezektől a titkoktól áthatott társadalom létezését. Nemcsak az áldozatok leszármozattai; a bűnösök leszármazottai sem tudnak békésen élni. Mivel a felmenőik bűnösségét letagadják, ennek következményeként örökös bizonyítási kényszerbe kerülnek és a hazug magyarázatok szövevényében élnek: hogy valaki más követte el a gyilkosságokat; hogy nem is voltak áldozatok; hogy maguk az áldozatok tehetnek mindarról, ami történt.
Hogy mennyire nehéz a szembenézés, az kiderül James Moll 2006-ban bemutatott Inheritance (Örökség) című filmjéből. Ebben Amon Göth lánya, Monika Hertwig beszél arról, hogyan birkózik a múlttal, és találkozik Helen Jonas-Rosenzweiggel, aki Göth egyik rab cselédje volt Płaszówban, és végül Oskar Schindlernek köszönhette, hogy túlélte a háborút. A néző számára is fájdalmas, ahogy Monika próbál megszabadulni a hazugságoktól, amelyekkel felnőtt, és szembenézni a valósággal. Egyrészt elismétli a hazug indokokat, amiket gyerekként hallott: Amon Göth csak azért lőtt volna le zsidókat a táborban, mert egészségügyi veszélyt jelentettek, mivel nem használták a fürdőszobát. Másrészt kijelenti, hogy a tettesek gyerekei csak szenvedjenek, nem érdemelnek szánalmat. Iszonyatos súllyal nehezedik rá a múlt, amelyért nem felelős, de amit fel kell dolgoznia valahogy. Saját meg nem érdemelt szenvedése nagyon is világos a filmben.
Azonban bármilyen nehéz is, a feldolgozás lehetséges. Jennifer Teege több évnyi kemény munkával eljutott oda, hogy elfogadja a paradoxont: szerette a nagyanyját, de elítéli nagyanyja fiatalkori életmódját és bűnrészességét. A saját életét éli, nem felel Amon Göth bűneiért, de együttérez az áldozatokkal, és vállalja, hogy nyíltan beszéljen és írjon a családja történetéről. A könyv végén Jennifer Teege Płaszówba megy egy izraeli iskolai csoporttal, beszél a diákoknak Amon Göthről és saját küzdelméről a múlttal. A diákok kérésére ő helyezi el a virágcsokrot az áldozatok emlékművén, majd eléneklik együtt a Hatikvát, az izraeli himnuszt, melynek címe azt jelenti, „remény”.
Amikor Teege könyve megjelent magyarul, a szerző Magyarországon is járt. Akkoriban néhány interjú is készült vele, de a könyv Magyarországra vonatkozó tanulságáról kevésbé esett szó. Sándor Anna interjúja a Könyves Magazinban jutott a legközelebb a kérdéshez:
„- Találkozott más elkövetők leszármazottaival?
- Ez vicces kérdés, hiszen német vagyok. Ez az elkövetők országa. A könyv egyik hatása az lett, hogy az elkövetők leszármazottai elkezdtek beszélni. Raul Hilberg történész mondta, hogy a holokauszt Németországban mindenhol ott volt, része szinte minden család történetének. Szóval igen, ez a német valóság.
- Azért kérdezem, mert ezt Magyarországon eléggé máshogy érzékelem. […] Áldozattörténeteket a nyilvánosságban és személyesen is lehet hallani, de a nyilas, ÁVO-s elkövetőké ritka. […]
- Nem akarok nagyon kritikus lenni, de Magyarország nem a legjobb példa, hogyan kell a felelősséget vállalva feldolgozni a múltat. Németországban rá voltunk kényszerítve, hogy foglalkozzunk ezzel. De a politikai oldalról is nagy volt a hajlandóság, hogy vizsgálatokat indítsanak, ami számít, hiszen ha a vezető politikai pártok nem akarják, akkor a feldolgozási folyamat nem történik meg a nyilvánosságban.”
Megjegyezném, hogy még itt is, a kérdésben, összemosódik a tömeggyilkosság a zsidók ellen és az ÁVO tettei. De máshol még ennyire sem merült fel a kérdés a magyarországi elkövetők leszármazottairól.
Martin Pollack nemcsak apjáról írt könyvet (akit ő nem ismert személyesen), aki lelkes SS tag volt és személyesen is gyilkolta a zsidókat, „vadászott rájuk”, ahogy Pollack írja, de „A családom és egyéb nácik” című bécsi előadásában 2024 júniusában (amely írásban is megjelent) világosan kimondja, hogy az egész családja náci volt, és a háború után sem bánták meg, amit tettek. Vagy letagadták azt, vagy igazolni próbálták, miközben a hivatalos magyarázat arról szólt, hogy Ausztria Hitler első áldozata volt. „Felelősségünk emlékezni” – a tettesek leszármazottainak a felelőssége. „Úgy tűnik, az emberek ismét inkább becsukják a szemüket és a fülüket.” Elfelejtették, hogy az mihez vezet: embertelenséghez, erőszakhoz, tömeggyilkossághoz.
A magyar társadalom azonban nem ismét választja, hogy becsukja a szemét és a fülét; soha nem végezte el ezt a munkát. Regina Fritz írta, hogy Magyarországon a soáról való beszéd az ellenemlékezetből nőtt ki, nem a hivatalos kultúra segítette elő a megszületését, még az áldozatok és utódaik esetében sem. Ez még inkább igaz a tettesek bűnösségére vonatkozóan: ennek is az ellenemlékezetből kellene kinőnie. Sem egyéni, sem társadalmi szinten nem történt meg a szembenézés azzal, hogy a magyar lakosság egyes tagjai hogyan járultak hozzá a zsidók deportálásához, kirablásához, megöléséhez. Történészek természetesen írtak minderről, a tények bárki számára megtalálhatóak. De ez nem azonos a társadalmi szintű szembenézéssel és feldolgozással.
„Az utolsó csatlós” hangoztatása nem erről szólt, mivel nem társadalmi szembenézésből származott, és az első lehetséges alkalommal széleskörű társadalmi elutasításban részesült, sőt a sérelmi, „áldozat” narratíva része lett, Trianon mellett. A címkézés amúgy sem segít: nem arra van szükség, hanem olyan őszinte szembenézésekre és a múltról való nyílt közbeszédre, mint amire Németországban és Ausztriában is van példa.
Ennek elmaradása mára teljesen megmérgezte a közéletet, ahogy azt a Magyarázat mindenre című film remekül bemutatja. Nagy szükség lenne néhány bátor emberre, magyar Jennifer Teegekre, Martin Pollackokra, akik őszinte társadalmi párbeszédet kezdeményezhetnének a tettesek leszármazottainak oldaláról. Aki nem tud szembenézni a múlttal, az túllépni sem tud rajta; örökre a múlt fogságában vergődik.
A szerző történész professzor Cambridge-ben.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.