Erős a késztetés ilyenkor, hogy valami fontosabbat, nagyobbat, szebbet írjunk e helyt, hiszen hivatalosan – naptár szerint – megint csak véget ért valami régi, és elkezdődött valami új. Most lenne itt a nagy fogadalmak ideje, hogy emebből többet, amabból meg kevesebbet tegyünk, együnk, igyunk, s az olyan vágyak megfogalmazásának is, hogy idén mely világokat fedeznénk fel akár megfogható, akár megfoghatatlan valójukban.
Nézem a konyhában a nagyanyám régi, falra szegezett fogasára akasztott szárított fűszernövényeket, amelyeket még nyáron, frissen szedtem a kertből, az akácerdőben vagy épp a patak partján. A nagy csokor szurokfüvet, mellette a girbegurbán kanyarodó mentaszálakat, rajtuk picire pöndörödött, de a forró vízben szétnyíló, zamatos levelekkel. A mélyzöldből mohazöldre vagy inkább penész-szürkés zöldre váltott zsályával, a közeli homokbánya tetejéről szedett, és itthon csokorba fűzött kakukkfűvel. A selymesből szúrósra száradt rozmaringgal, kardleveleit még ilyen állapotban is feszesen tartó tárkonnyal, s a még most is messzire illatozó bazsalikommal, ami kedves meglepetésként olykor citrusos felhangokkal is megörvendeztet. A fából faragott fogantyúk talán még a dédapám esztergapadján készültek, de a felettük elhelyezett, hímzett vászontokba bujtatott sikároló biztosan az ő keze munkája. Lám, miközben írom e sorokat, percekig azon gondolkodom, mi ennek az eszköznek a hivatalos magyar, s nem a palóc tájszóval illetett neve, még az erdélyi barátaim által használt laskanyújtó is hamarabb eszembe jut, de a sodrófa csak a legvégén. Sose használom ezt a kifejezést, mert nem villannak fel hallatán a ráncos, a hideg víz és a téli szél által kiszárított öreg kezek megszokott mozdulatai, ahogy előbb deszkányi méretűre nyújtja a tojással és liszttel gyúrt tésztát, majd hosszú téglalapokra vágja, míg végül egy éles késsel, a behajlított mutató, középső, gyűrűs és kisujjával szorosan kísérve, csíkokra szabdalja azokat: vékonyabbra, ha húslevesbe kellett, és vastagabbra, ha túrós vagy grízes tésztának.
Engem megnyugtat, hogy valójában semmi sem fejeződik be, vagy kezdődik el egyetlen pillanatban. Attól, hogy az óra mutatója az egyik másodpercről átvált a másikra, és ezzel hivatalosan elindul egy másik év, nem történik eget rengető. Nem áll meg az élet, és nem indul újra, nincs zéró és origó, sem rajt és cél. Tárgyak, emberek, növények és állatok vesznek körbe bennünket, élve a maguk mindennapi életét, elkopva, újracsiszolódva, kezünkhöz igazodva, formálódva. Nem tűnik el, aki tovább él a tárgyakban, a mozdulatokban, akinek illatára, hangsúlyaira akár évtizednyi távlatából is emlékszünk. Ahogy a rozmaring, a menta szinte alig veszít hajdani ízeiből, illataiból, még ha most megszáradva, kornyadtan lóg is spárgával odaerősítve a száz éves fakampókon, s ahogy a régi konyhai eszközök is tovább teszik a dolgukat egy másik konyhában, egy másik deszkán, úgy simul át egyik nap a másikba, apró örömökkel, fogadkozások, elvárások nélkül.