A korábbi években a magyar jobboldal menetrendszerű Nagy-Magyarországos bicepszmutogatásai kapcsán bízni lehetett abban, hogy külföldről csak kiröhögik a turbómagyart. Elvégre elég csak ránézni egy NATO-statisztikára, meg a térképre: csak Románia hadereje cirka háromszorosa a magyarnak, nem is beszélve a totálisan védhetetlen, síksági határainkról.
Ami egyfelől sajnálatos történelmi hendikep, másfelől kiváló lehetőség a magyarságnak is, hogy felismerje, hogy egy civilizáció ereje, nagysága nem négyzetkilométerekben, hanem
kiművelt emberfőkben, magas átlagéletkorban, tudományos publikációk számában és persze az egy főre eső GDP-ben mérhető.
Például Európa messze leggazdagabb népei olyan államok – skandináv régió, miniállamok – amelyek elitjének évszázadokon át esélye sem volt arra, hogy értelmetlen, hódító katonai vállalkozásokkal égesse el a nép pénzét, helyette oktatással, tudománnyal foglalkoztak. Aztán a hosszú EU-béke kitermelte a tespedést, a tespedés meg a korrupciót, amely, mint a rozsda elkezdte belezabálni magát a térség egyes államainak az életébe, jelesül a magyarba. Idővel a korrupt államok elkezdtek lemaradni, az ilyen államok korrupt, parazita elitjei pedig ráfordultak a dicsőséges múltba való merengésre meg nacionalista hőbörgésre.
Ez az eszmei rokonság adta a Putyin-Orbán szövetség alapját. És azzal, hogy Putyin Ukrajnán keresztül megtámadta Európát, a látványosan orosz kollaboráns magyar vezetés revizionista gesztusai, például hogy Balogh István, a Szijjártó-féle orosz-magyar barátsági minisztériumból szalajtott állandó NATO-képviselő Nagy-Magyarországos atlaszt ad ajándékba a kollégáink, immáron teljesen más elbírálás alá esnek.
Mondjuk rögtön válságtanácskozást hívtak össze a szlovák, szlovén és román külügyér között.
És feltehetően nem a Magyarország jelentette fenyegetés miatt, hanem azt latolgatják, hogy ezek vajon maguktól ilyen ostobák a Bem téren, vagy ez egy újabb orosz felforgatókampány része-e.