A kormányfő hosszú évek óta vesződik a munkaalapú társadalom definiálásával. Maga is tisztában van azzal, hogy hangzatos meghatározása – „ha munka van, akkor minden van” – könnyedén megjegyezhető ugyan, ám semmitmondó. Ráadásul ha nagyon megpiszkáljuk, akkor eredete a szocialista idők ideológiai alapvetésének tekinthető. Az egyre feszesebb hazai munkaerőpiaci helyzet közepette – egyes területeken már képtelenség az aktív tevékenységüket feladókat magyar dolgozókkal pótolni – a NER sajátos logikája mentén szigorítottak az Unión kívüli országokból származó vendégmunkások foglalkoztatási lehetőségein. Ez késztethette Orbán Viktort arra, hogy nekiveselkedjen a munkaalapú társadalom fogalma újraértelmezésének.
E szerint „csak rosszul elvégzett munka van, alacsonyabb rendű munka nincs. Ez a munkaalapú gazdaság és a munkaalapú társadalom”. Ennek ugyan semmi köze nincs ahhoz, hogy ez év január elsejétől több mint tíz ország – a miniszterelnök szavaival – „leesik” azoknak az államoknak a listájáról, ahonnan vendégmunkások hozzánk jönnek dolgozni, de Orbán Viktor szakértői ezt adták a miniszterelnök szájába. Azt sugallva, hogy képzetlenekből nem kérünk, mert azokból továbbra is önellátók vagyunk.
Az azonban szerencsére évtizedek óta megkérdőjelezhető: mintha az ő munkájuk képezné a gazdaság, a társadalom alapját.
Ennyire rosszul azért nem állunk. De ha így lenne, akkor is a Fidesz-kormányoknak másfél évtizedük volt arra, hogy a helyzetet orvosolják. Csaknem annyi ideje hangzott el Lázár János frakcióvezető korából származó hírhedt mondása, hogy „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”. Márpedig éppen a képzetlenek azok, akik többnyire nem dúskálnak az anyagi javakban. S most rajtuk a világ szeme, hogy a múlt évre tervezett 65 ezres és a 2025-ös 35 ezer fős vendégmunkási létszám között tátongó űrt betöltsék. Hacsak a gazdasági csúcsminiszterré avanzsált Nagy Márton be nem látja, hogy az egyre növekvő munkaerő-szükséglet egy részét mégiscsak a kvóta bővítésével lehet majd kielégíteni.
Aligha tagadható: a magyar társadalom nem elhanyagolható részét különböző mértékű – a kormány által ösztönzött – idegengyűlölet jellemzi. Megfelelő munkaerőpiaci ismeretek híján könnyen felülnek a hangzatos „Magyarország magyar ország” szónoklatoknak, elsősorban egzisztenciális félelmeik miatt. Addig tarthat ez az ódzkodás, amíg a vendégmunkások kiebrudalását követően gyakorlatilag megszűnhet az ételfutár-szolgáltatás, és gyorséttermek is kénytelenek lesznek lehúzni a rolót, hiszen alkalmazottaik meghatározó része nem a mi égtájunk szülötte.
De aligha nyugodna bele Debrecen fideszes polgármestere is, ha a cívisváros nagyberuházásain leállnának vagy lelassulnának az építési-szerelési munkák. A kormányzatnak merész elképzelései vannak.
A schengeni övezet részévé vált Romániából és Bulgáriából érkező munkavállalókra számítanak (miközben a határszélről már egy ideje a magyarok járnak át dolgozni – és tankolni, vásárolni – Romániába). Egy amerikai gondolkodó így vallott: „Nem értem, az emberek miért félnek az új ötletektől. Én a régiektől félek.”