Semmiképp se vádolható tétlenkedéssel a Mohu. A hazai hulladékipar 35 éves koncesszióját 2023-ban elnyerő, Mol-tulajdonú, nyereségérdekelt magáncég tavaly leginkább az új palackvisszaváltási rendszerrel vétette észre magát. A család összegyűjtött flakonjait többnyire hivatásszerű kukázókkal együtt álldogálva kísérelhetjük meg jó esetben működő, de mindenképp bűzlő automatákba helyezni. Most pedig a budapestiek lomjainak házak előli, évi egy ingyenes elhordását váltanák fel a környék felesleges tárgyait évi néhány napig fogadó gyűjtőpontokkal. Amióta az igencsak vitatott terv kipattant, azóta a cég mindenkit biztosít, hogy ez így lesz modern, nyugati és helyes.
Meglehet, a palackos fiaskó óta az ilyen magyarázatok iránt már némi távolságtartással viseltetünk. Mi több, a szakma is úgy véli, hogy az elképzelést az állam értékelhetné a koncessziós szerződés minőségtartási pontjának megsértéseként. Igaz, az állam a számos gyanú ellenére eddig semmit sem értékelt a koncessziós szerződés megsértéseként: az érintett tárcák és hatóságok a NER-körnek kijáró jóindulattal egyengetik a Mohu útját.
Amiként a visszaváltás a guberáló nincsteleneket hozta helyzetbe, a lomtalanítás-talanítás kapcsán is felmerül egy eddig elsunnyogott, politikailag korrekten kevéssé kezelhető, mélyszegénységi kérdés: a fővárosban tervezett változással ugyanis éppenséggel az eddig a lomizásból élőket iktatnák ki.
Bár a kis kupacok harcias őrzése, majd látványos elszállítása kétségkívül szabálytalan, épp az ORFK kukázókkal kapcsolatos tavalyi pálfordulása mutatja, hogy a hasznos anyagok kiválogatóit akár meg is lehetne becsülni. De egy biztos: a kiszűrésük érdekében én nem fogom utcákon át, aztán pedig a sorban végigvonszolni a komódomat.
Mert itt nem az én szolgáltatási színvonalamat kéne növelni, hanem a Mohuét.