– Mi történt Rácz Zsuzsával, miközben Kéki Katából Kovácsné lett?
– Húsz év, egy házasság, két gyerek, tehát az a folyamat, amíg díszszingliből családanyává váltam. E két évtized történetéből merítve írtam meg a Kovácsné kivant (tavaly jelent meg a második, javított, szerzői kiadás – a szerk.). Sokat jegyzeteltem az évek alatt, de csak 2021-ben kezdtem írni a regényt, ami röviden arról szól, milyen volt kisgyerekes szülőként az élet, mivel szembesültem anyaként, mit jelent, ha egy ilyen típusú, nukleáris családban próbálok gyereket nevelni, mindenfajta háttértámogatás nélkül. Nálunk anya, apa és két gyerek volt a felállás, emiatt nagyon kevés segítségem volt, ugyanúgy, mint nagyon sok kismamának, akik magukra maradnak minden feladattal: gyerekneveléssel, háztartással. Bár mi mindketten keresők vagyunk, a férjemmel sokat dolgoztunk azon, hogy az otthoni munkamegosztás is igazságos legyen.
– Miért nincs segítsége a kisgyerekes léttel küzdő anyáknak?
– Vagy a társadalmi mobilitás miatt nincsenek mellettük a szülők, mert fiatalosak, tehát még ők is dolgoznak, tanulnak, utazgatnak, vagy éppen mert a magas életkoruk, elnyűttségük miatt már nincsenek olyan állapotban, hogy tevőlegesen támogassák az anyát. Esetleg messze élnek, akár más országban, hiszen a családalapító fiatalok között nagy az elvándorlás. Külső háztartási segítségre, bébiszitterre az anyagi helyzet miatt nincs lehetőség. A felsoroltakból alakul ki az a klasszikus helyzet, amiről azt gondoltuk, már régen felszámoltuk: az újdonsült anyuka nyakába szakad az egész család gondja.
A Terézanyuban már feszegettem, a Kovácsnéban pedig kibontottam, milyen azt megélni, hogy az anyuka bár nagyon boldog a gyereke születése miatt, ám felmerül benne a kérdés, magától értetődő-e az a döntés, hogy kell a gyerek a teljes élethez.
A regény saját tapasztalatból szőtt fikció, hogyan lehet a kisgyermekes időszakkal egyedül megbirkózni szülőként és társként, valamint hogy milyen, kevésbé a felszínre törő érzések húzódnak meg emögött. Ezekről alig szoktunk beszélgetni, bár elismerem, hogy jóval nyíltabb a kommunikáció, mint Terézanyu korában, pláne az anyáink életében, amikor fel sem merült kérdésként, hogy egy nő akar-e gyereket. Akkoriban egyetértés volt abban, hogy ez az élet rendje. A mai hivatalos retorikát hallgatva is roppant erős a nyomás, ami azt sulykolja, hogy a rendes nő szül. Nagyon sajnálom azt a generációt, amely az életkora miatt pont ennek a döntésnek a kellős közepén van, és nem találja a jó válaszokat. Az sem segít, hogy minden kutatás azt mutatja, a teljes értékű életet élni akaró nő, a felszínen megmutatkozó magyar meggyőződés szerint, sok gyereket szül.
– Mik a legnagyobb csapdák a nők életében, és van-e mód azokat kikerülni?
– A tavaly tízéves jubileumát ünneplő Terézanyu Pályázatok alapján a legnagyobb gond, hogyan tegyék első, vagyis talán a gyerek utáni első helyre önmagukat a nők, hogyan válhatnak saját és környezetük számára ők is fontossá. Hogy legalább a saját listájukra kerüljenek fel, ne a megfelelési kényszer vagy az erősen a kultúránkba kódolt mártírszerep domináljon a családanyákban. A nők mindent zokszó nélkül megtesznek, aminek aztán sokszor az a vége, hogy belebetegszenek a kimondatlan, feldolgozatlan problémákba, hiányokba. A családmenedzserként tevékenykedő nők betegségei főként pszichoszomatikus eredetűek. Évről évre számos olyan pályázat érkezik, ami arról szól, hogyan hajtják magukat szanaszéjjel, miközben próbálnak minden kihívásnak megfelelni. A Kovácsné egy klasszikus regény, de minden, fikcióba ágyazott szituáció és epizód megírása előtt rengeteg kutatást tanulmányoztam át ebben a témában.
Ma, Magyarországon az a meggyőződés, hogy a nők feladata az egész családmenedzsment, ami bőven nem a nők pénzkereső szerepéről szól. A felmérések azt mutatják, hogy a legtöbben kétkeresős családban élnek, ami által a nők nagyon előnytelen pozícióba kerültek.
A II. világháború után, de főleg az ötvenes-hatvanas években értékelhető végzettség nélkül áramlottak ki a nők a munkaerőpiacra, ahol olcsó munkaerőnek tekintették őket, aminek a mai napig nyögik a terhét, például abban, hogy ugyanazért a munkáért jóval kisebb fizetésben részesülnek, mint a férfiak. A XX. század elejétől mehettek csak továbbtanulni, ami mára evidencia, de a régi beidegződés, az alacsonyabb bérpolitika nem változott. A nyolc-tíz órás főállásban végzett munkához csapódott hozzá a második műszak, a háztartás és a gyerekek ellátása, ami, mint női attribútum, mind a mai napig megmaradt.
– Pedig Európában dobogós helyen állunk, nálunk van a legtöbb diplomás nő.
– Több a felsőfokú végzettségű nő, mint férfi, ez tény, mint ahogyan az is, hogy a nők többet tanulnak. Ez ismét a megfelelési kényszerre vezethető vissza, amikor is a nők úgy érzik, a sokszorosát kell nyújtaniuk annak, mint a velük egy státuszban lévő férfinak, aki e lelki teher nélkül könnyebben is boldogul. Az is világjelenség, hogy a férfiak több pénzt kapnak ugyanazért a munkáért, Magyarországon most 17,5 százalék az az érték, amennyivel kevesebbet keresünk, mint férfi társaink. Mire egy ilyen terhelés alatt álló nő elér a negyvenes-ötvenes éveihez, fizikailag és lelkileg is kettős szorításban van, és szétforgácsolódik. Illetve hármas szorításban, mert akkorra már ott vannak az idős szülők is, és mivel itthon nincsen idősellátás, gondoskodási háló, ez a feladat is többnyire a nőkre hárul.
Szendvicsgeneráció vagyunk, egyfelől a szülők, másfelől még a gyerekeink igénylik a törődést. A nők felelőssége nagy, ez a társadalmi, családi elvárás is, és saját maguktól is ezt követelik meg. Azt látom, tapasztalom, hogy ebbe a mi generációnk belerokkan.
