A nagy londoni múzeumok idei programját böngészve feltűnő, hogy nem szerepel benne olyan tárlat, amiről e sorok írója úgy érezné, rohannia kell a digitális jegypénztárhoz. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének érdekes események a naptárban, melyekről az év során érdemes lesz majd beszámolni. A Royal Academy of Arts a tavasz beköszöntével Astonishing Things: The Drawings of Victor Hugo címmel az egyik leghíresebb francia író ritkán látható rajzaiba enged bepillantást, majd az elmaradhatatlan, mindig szórakoztató Summer Exhibition Nyári Tárlattal egyidejűleg ott folytatja, ahol a National Gallery január 19-én abbahagyja: Vincent van Gogh csak egyre növekvő népszerűségét "váltja aprópénzre". Természetesen új megközelítésből, ezúttal Anselm Kiefer festményeivel párosítva. Hetvenkét évvel azután, hogy 1890-ben lezárult Van Gogh pályafutása, az akkor 17 éves Kiefer elnyert egy ösztöndíjat, melynek köszönhetően példaképe nyomát követve eljutott Hollandiába, Belgiumba, Párizsba és Arles-ba. A posztimpresszionizmus úttörője mind témaválasztásában, mind technikájában befolyásolta a német alkotót. Monumentális festményei ugyanúgy építenek a történelemre, mitológiára, irodalomra, mint Van Goghé. A show Kiefer korábban sehol nem látott festményeiből is válogatást ad.
Nagy fába vágja a fejszéjét a National Gallery, melynek idei első vállalkozása a március 8-án nyíló Siena: The Rise of Painting 1300-1350 kiállítás, mely a XIV. század elején keletkezett olasz festményeket gyűjti össze a világ minden tájáról. Ezeknek jó része nagyobb egységeket képezett, mielőtt szétválasztották volna őket, hogy azután most a Trafalgar téren találkozzanak újra össze. A festészet felemelkedését illusztráló vásznak, Duccio, Simone Martini, a Lorenzetti fivérek, Pietro és Ambrogio művei, köztük számos aranyfüsttel díszített csoda egyszerre ünneplik a londoni Nemzeti Galéria 200. születésnapját és gyűjteménye legkorábbi kincseit. "Mérföldkő jelentőségűként" említi már előre Turner és Constable showját a Tate Britain, amely így emlékezik meg a szigetország két leghíresebb művészi riválisa születésének 250. évfordulójáról. A két mester nagyon különböző, de egyformán bátor megközelítéssel alakította át a tájképfestészetet. A látogatók persze maguk vonhatják le következtetéseiket a látványos vásznak összehasonlításából, de a kurátorok eligazítást nyújthatnak ahhoz, hogyan befolyásolta leplezetlen versengésük magának a brit művészetnek a fejlődését. London ékszerdobozhoz hasonlítható Courtauld Galleryje lenyűgöző állandó gyűjteményén kívül február 14-től egy zürichi utazást takarít meg a művészet szerelmeseinek. Első ízben hagyja maga mögött Svájcot a normálisan a gyűjtő winterthuri villájában, az "Am Römerholz"-ban székelő Oskar Reinhart kollekció, melynek erősségeihez tartoznak az impresszionizmust megelőző nemzedék, köztük Goya és Courbet alkotásai, de magának az impresszionizmusnak és poszt-impresszionizmusnak is több rendkívüli példáját tudhatja magáénak, köztük Manet Au Café-ját, a modern élet egyik úttörő ábrázolását, hat Cézanne-t, vagy Toulouse-Lautrec tisztelgését Cha-U-Kao bohóc produkciója előtt.
Az önfenntartó vidéki és West End-i színházak költségvetését alaposan megdobja, amikor hollywoodi és Broadway-i színészeket tudnak megnyerni egy-egy produkció számára. Ezt a nem mindig feltétlen sikert biztosító trendet, - éppen karácsony előtt kapott nem éppen hízelgő kritikákat Prosperóként Sigourney Weaver, - folytatja januárban először a Theatre Royal Brighton-ban, majd a londoni Duke of York Theatre-ben a színészként, forgatókönyvíróként, sőt rendezőként is elismert Brie Larson, aki Szophoklész Elektrájában debütál londoni színpadon. Az adaptáció ígéretesnek hangzik, hiszen a rendező, Daniel Fish utoljára az Oklahoma! musicalt gyúrta át radikálisan. A Csehov Sirályában Arkagyina szerepét magára öltő Cate Blanchett viszont veteránnak számít a világot jelentő deszkákon, sőt a színházi menedzsmentben is, hiszen korábban a Sydney Theatre Company művészeti igazgatójaként tevékenykedett, nemrégiben pedig beválasztották a londoni National Theatre kuratóriumába. A City kultúrpalotájában, a Barbican-ben február 26-a és április 5-e között sorra kerülő előadásfolyam vonzerejét, ha ez egyáltalán szükséges, Tom Burke és Emma Corrin közreműködése növeli. Hasonlóképpen Gary Oldman is eredeti gyökereihez tér vissza, amikor Samuel Beckett monodrámájában, a Krapp's Last Tape-ben (Az utolsó tekercs) igazolja rendkívüli hírnevét. Az öregedésről és magányról szóló tragikomédiát a yorki Theatre Royal-ban mutatják be április közepén és marad műsoron egy hónapig, de elképzelhetetlen, hogy később ne kerüljön át a West Endre.
A pop- és rockzene rajongói máris két nagy turnéra várnak. Billie Eilish, a tínédzserek bálványa, akinek a 2024-es év egyik legnagyobb slágerét, a Birds of Feather-t hihetetlen 1,6 milliárdan töltötték le a Spotify közösségi csatornáról, július 7-én Glasgowból indul el hódító útjára, míg a Coldplay folytatja tavalyi, lélegzetelállító vizuális elemeket tartalmazó, monumentális sikert aratott koncertsorozatát, benne tíz egymást követő estével a Wembley Stadionban.
