A mögöttünk álló karácsonyi ünnepek alkalmat kínáltak a családi és baráti beszélgetésekre. Kikerülhetetlenül akadnak köztük formális disputák, amelyek kimerülnek a „hogy vagytok” és a „mi történt veletek” kérdésekre adott, legtöbbször sablonos válaszokban. Nem vagyok lélekgyógyász, így nem tudom, hogy e mögött az emberi kapcsolatokat egyre inkább elárasztó zárkózottságot kell-e keresni. A másik lehetőség, hogy az emberek jelentős része nem él valódi lelki életet, éppen ezért nem tud magáról mesélni, beszámolni. Hiányzik hozzá az önismeret, a magukkal való őszinteség, s ha mindez megvolna, akkor is marad a kérdés: szeretnénk-e erről beszámolni másoknak.
Meglepetésszerű beszélgetést kaptam ajándékba karácsonykor baráti körünk egy kamaszától, aki tizenhét évesen versenyszerűen sportol, nagy terveket épít magában. Profi sportoló, majd válogatott kézilabda-játékos szeretne lenni. Amennyire képes vagyok megítélni, minden adottsága megvan hozzá. Életkora ellenére kifejezetten céltudatos, szorgalmas, mindennapjait a sportnak rendeli alá, és mellette az iskolában is jól teljesít.
Karácsony másnapján vizitelt nálunk családjával, majd a rövid közös beszélgetés után félrevont, mert négyszemközt szeretett volna velem beszélni. Éreztem, hogy komoly dolgokról fogok tőle hallani. Kikerült a csapatból, a cserepadról nézi végig csapata mérkőzéseit, edzője a hatvan játékpercből ötöt, hatot engedélyez számára, amiről a vele szemben ülő kamasz azt gondolja, hogy ezt a lehetőséget is csupán szánalomból kapja meg. Nehéz ügy, mert a srác állandó kezdő volt, nem volt gond sem az edzésmunkájával, sem a mérkőzéseken mutatott teljesítményével – hallom tőle, és hangja olyan őszinte, hogy tisztában vagyok vele, igazat beszélhet.
Történt valami közted és az edző közt? Érkezett a helyedre egy új, egy nálad esetleg jobb játékos? – puhatolóztam kérdéseimmel. Mindkettőre nemleges választ kaptam. A legnagyobb gond számára, hogy nem tudja, mi a baj. Mi történt, hogy hirtelen a cserepadon találta magát? A csapatban hallgatás övezi a félreállítását, játékostársai kivonják magukat a rejtély megoldásának feladata alól. Közönyösek – állapította meg.
Külön szobában ültünk, magunkra csuktuk az ajtót, és ahogy elnéztem a beszélgetőtársamat, eszembe jutott, hogy magam hasonló módon jártam, igaz, én fociztam. Csatár voltam, gyors szélső, sok gólt készítettem elő, sőt lőttem is. Mérkőzések előtt csapatkihirdetés során mindig az én nevem hangzott el utoljára. Balszélső voltam. A soron következő mérkőzés előtt ugyanúgy készültem, mint máskor. Felhúztam a sportszáramat, felvettem a focicipőmet, majd legnagyobb döbbenetemre valaki mást jelölt balszélsőnek az edző. Olyan zavarban voltam, hogy az öltöző szürke cementpadlóját néztem, nem mertem felvetni a tekintetemet, keresni a csapattársak szemét, vagy éppen az edzőjét. Teljesen érthetetlen volt, ami történt.
Erről meséltem fiatal barátomnak. Hogy az élet ilyen is. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan, nem igazságos, szeszélyes. Oktalanságokkal van tele.