- Ambrus Máté: Küszöbön innen

Négy-öt éve láttam először Castrót.
Akkor még nem sejtettem… Egy házi-
buliban. Valahol a külvárosban.
A küszöb jó oldalán akkor még
én álltam veled. Tág blendével egy-
más részleteire zoomoltunk, dúlt
a rózsaszín robotika. A semmiből
termett ott, baljában füstölgő joint.
Táncolni akart, te igent mondtál.
Másodpercnyi fókuszváltás: az ő
részleteit vetted figyelembe:
Castro-szakáll, Rákosi-haj, susogós
nagymellény, füves lehelet. Akkor
még nem sejtettem, inkább nem akar-
tam tudni, hogy ma újra látom őt
a Billy’sben veled. Egy karnyújtás-
nyira ültök. Beszélgettek. Szeretném
tudni, hogy miről, de a zene, a
röhögés, a korsók koccanása
körülöttünk hangszigetelő
vákuumcsomagolás. Nincs is közöm
hozzá. Köztünk ott a küszöb, az egy
éve meghúzott végleges határ.
Te az egyik, én a másik oldalán.

Egy évbe telt, hogy megtaláljam a
megfelelő igei személyragot:
nem rontottad, és nem is rontottuk,
(mintha a hibapontjaink egálban
állnának, vagy egyenesen, fordítottan,
vagy bárhogyan is aránylanának),
egyedül én rontottam el, és az
én hibám. Megint a megfelelő
toldalék: birtokos személyjel.
Kifejezi, hogy a hiba az én
tulajdonom. Jelen időben.
Örök érvényűen. Hogy senki nem
veheti el tőlem. Neked már nincs
dolgod vele. Te a küszöb jó ol-
dalán állsz. A te toldalékaid
más természetűek... A küszöbön

túl van minden, amit tudtam. A kü-
szöbön innen pedig a nemtudás.
Nem felejtés, mert a felejtés nem
nemtudás. A felejtés lassú,
dagerrotip sorvadás. A vissza-
fordíthatatlan torzulás után
egyetlen részlet lesz kivehető:
egy azonosíthatatlan boka-
villanás valahol az Ötpacsirta
és a Reviczky sarkán. A felejtés
olyan, mint amikor megfeszíttetik,
és kiontatik. Mintha csak el-
szenvednénk a lobotómiát.
A nemtudás viszont szándékosan
teremtett káosz, amelyben lassú,
vagy gyors egymásutánban, végtelen
számban végrehajtható a
dekonstrukció és rekonstrukció.
Küszöbön innen haszontalanná
vált minden, amit a Küszöbön túlról
tudtam: a csorba csészék helyét a
szocreál szekrényben, a villák helyét
a szocreál fiókban, a fenekünk
nyomát az ikeás kanapén,
a körömlakk szagát a konyhában,
s hogy te az ágy jobb oldalán szeretsz
és ritkán fordulsz a fal felé...
darabokra téptem és hagytam, hadd
heverjen véletlenszerű
összevisszaságban, hogy egyszer, ha
érdemes lesz, újra összeillesszem
a darabokat. Most már tudom,
hogy nem érdemes. Castro ott van,
hozzád dörgölőzik, előttem pedig
négy üres pohár… Ahogy titeket nézlek,

és az orromon szirmot bont a 16
maligán, tudod, csak az fáj (de majd
kiheverem!), hogy neked nem vagyok
több az olvadt hónál. Hogy nem vagyok
más, csak kitakart szó a cenzúra-
hivatalban. Csak géppuskazaj
valahol túl az Óperencián.
Tudod, csak az, hogy belőlem benne
nincs semmi: Ödipusz, Nárcisz, Napó-
leon, vagy a hangszínemből egy
cinikus árnyalat. Hogy egy grimasz-
töredék, egy igaz, vagy mű-, vagy egész,
vagy félmosoly, hogy a fülem, a szemem
sincs ott az arcán. Hogy neked ennyire
semmi voltam. Hogy az utódomban
nem engem kerestél, hanem az
elődömet, és megtaláltad ebben
a Don Marijuánban… Ahogy

titeket nézlek, eszembe jut,
hogy harminc évig kételkedtem,
de akiben hinnem kellett volna,
mégis létezik, mert ilyen drama-
turgiához tehetség kell. Ilyet
csak az tud, aki tudtunkon kívül
mozgatta Molière és Beckett tollát.