- Jávor Andrea: Gyerekek a parton

Holnap támadnak. A hídon át jönnek. Most már tényleg jönnek. Azt mondják, hogy az eddigi robbanások csak hanggránátok voltak. Mondjuk tényleg nem láttam romokat, de a mozgás korlátozott. A túloldalon megelégelték az itteni kutyásokat az ottani parkokban. Aztán a mieink is átvették. Jobb partiak, bal partiak. Mi itt, ti ott. Kutyával vagy anélkül, a kijárás csak nappal, csak a lakóhely környékén engedélyezett. Aki elkóborol, elkapják. Hozzánk közel a híd. Mintha egyre közelebb jönne, nagyobb, magasabb lenne, a szürkésfehér oszlopai, a keresztgerendái sötétebb árnyékot vetnének a rakparti házakra. Mintha a túlparton egyre többen lennének. Csapatmozgások, mondják. Nem lehet igazán felállni, kiegyenesedni, szétnézni, mert leszedhet egy orvlövész.
Az osztályunkból még senkit nem szedett le orvlövész, pedig rendszeresen járunk ki a rakpartra. Leselkedünk. Mit leselkedsz itt, öcsi, húzz haza, míg jó dolgod van. Ránk morognak, oda sem néznek. Észre sem veszik, ugyanaz az elálló fülű vagy egy másik veti magát hasra a homokzsákok mögött. A hasaláshoz, kúszáshoz jobb a hosszúnadrág, de már kitapasztaltam, hogy rövidben egészen láthatatlanok vagyunk. Látsz valakit? Senkit, csak egy kölyök kóvályog összevissza. Ne kóvályogjon itt, robbantás lesz. Hogy ne tudjanak támadni. Ha a lyukaktól meggyengül az úttest, a korlát a vízbe zuhan? Nézem a katicabogarat a korláton. Ott vesztem szem elől, ahol a hídünnep idején a tornabemutatón álltam. Azt mondják, a hídon nem szabad menetelni, mert ha mindenki egyszerre lép, beremeghet a pályalemez, de a mi pehelysúlyunk nem számít. Különben is, hullámban ugrottunk, meg köröztünk a felemelt karjainkkal, aztán összeérintettük a középső ujjainkat, én a Jocival, ő a Rudival, a Rudi a dagadt Benivel, az a Bécivel, és így tovább, a nagyobbakkal, míg össze nem értek a másik parti iskolával, az egész híd egy nagy érintés volt. Ha felrobbantják, nem lesz többet ilyen. Az is rohadt érzés, hogy a busz, ahelyett, hogy az út folytatásaként átcsörtetne a túlpartra, szégyenkezve visszafordul, mint a kutya, ha rúgástól tart. És látszik rajta, hogy tudja, a másik oldalon a párja ugyanezt csinálja. Egyszer régen, ezen a buszon nyomott a sofőr satuféket, és anya, aki akkor még csak egy lány volt, beleesett apu ölébe. Azóta is nevetnek, hogy ki kibe esett bele.
Hátizsákos emberek másznak le a vaslétrán, dróttekercseket eregetnek utánuk. Majd visszajövünk a pillér tövéhez megnézni, mit szerelnek. Joci szerint a robbanót. Addig is irány a rakparti játszó, a megfigyelési pontunk. Most nagyobb a víz sodrása, mondják, árad, azért ilyen iszapszínű, majd jól elviszi a gyutacsokat vagy miket. A játszóra is áthallatszik a túlsó parti nyikorgás, idevakít a pásztázó, ez célba vett, őrület! A fák közé hátrálunk, csak Joci öccse áll dermedten, bemértek, dadogja. Tócsát enged maga alá. Kiugrom érte, berángatom az árnyékba. Elhal a nyikorgás, hallani a levelek sustorgását, az ivókúttól a fára zizzenő verébcsapat ficsergését. A Kisrudi madárszarba tenyerel. Nyald le, nyald le. Rudi kurvanyázik. Ekkor a dagadt Benit fentről telibe találja egy veréb. Kapásból fellő a csúzlival, aztán fűcsomóval, száraz levéllel törölgeti a hajáról a trutyit. Joci veszi észre elsőnek a porban verdeső fiaverebet, még rendes tolla sincs, kilátszik a szürkés rózsaszín bőre. Üvöltözve körbeugráljuk. Zumm, bamm, reccsen felettünk a lövés, hasra vetődünk, és a hintákat a csúszdáktól elválasztó mellvédhez kúszunk. Éles kattogás, motorbicikli berregése, aztán megint csend. Egy zsemleszínű sovány macska a mozdulatlan verébfiókát szaglássza, körülnéz, nyávog, és felkapja a semmi kis testet. Az összes csúzlinkból kavicszáport zúdítunk rá, megugrik, kibiceg a játszóteret övező kerítésen túlra. A park bejáratánál feltűnik a bolond vénasszony. Melyik büdös kölyök csinálta ezt veled, cicukám, rikácsolja akkora hangon, hogy a szalmakalapján megrezzennek a művirágok. Figyelmeztető lövésekkel próbáljuk megállítani, de csak jön és jön. Hirtelen a bokájához kap, és a következő pillanatban a földön fekszik. Szétszóródunk. A tér sarkánál kezdődő utca felé futok, Joci öccse a nyomomban. Nekem is ígértek öcsköst, de szerintem már nem lesz, hát a másét használom. Visszapillantva látom, hogy Joci egyenesen beleszalad a körletparancsnokba. Az megragadja, rángatja, Joci harap, erre egy hatalmas frászt kap. Kisrudi leragadt a néni mellett, topog, ne tessék haragudni, ne tessék haragudni. A másik jómadár, te is megkapod a magadét, ne félj, de előbb hívd a mentőket, mittomén, hogy nullával vagy anélkül, harsog a körletes, megrázza Kisrudit, hogy kiesik a kezéből a telefon.
A mellékutcában könnyű elvegyülni a járókelők között. A helyiek elkerülik a főútvonalakat, ahova a támadások rendszerint irányulnak, vagy ahol bármikor leleplezheti őket egy drón, vagy belefuthatnak egy ellenőrzésbe, és komoly okot kell mondani arról, mit mászkálnak saját kedvükre ahelyett, hogy a tömbfelügyelő utasításait hajtanák végre. Minden sarkon őrök. Vigyáznak a rendre. Hogy nehogy azok idesettenkedjenek. Tele van a város terepszínű nadrágosokkal, de a többségük divatból hordja, mondják. Van, aki a fegyvert is divatból hordja. Vállra vetve hanyagul, vagy titokzatosan az övébe dugva, csak a meglebbenő kabát alól látszik ki, vagy nyíltan, két kézbe fogva, a csövét az ég felé fordítva. Az ilyen csak utánzat, mondják. Géppuska vagy golyószóró. Mondj gépfegyvert, azzal nem lőhetsz mellé, nem néznek kispisisnek. Nem a te dolgod, hogy AK, Kalasnyikov vagy MP5 az internetről. Meg amit nem is hallasz, az infra. A Joci öccse inftrának mondja, fröcsköl a nyál a kiesett foga helyén. Szétrepeszti a fejed, az agyad, beszakad a dobhártyád, á, nem, csak fejfájás az ájulásig, na, kösz szépen. Trappolunk vissza a pillérhez, hogy lássuk a robbantást. A sarki pékségnél előkerül Joci és Kisrudi, a mentős letolta a körletest, hogy ne szaporítsa a munkáját, nem ér rá, belevilágított a néni szemébe, erre az inkább feltápászkodott, és elment. A hídfő tele van, mint mindig. Bömbik, hangfalak harsognak, de a hídra senki nem mer fellépni. A szürke úttest, a fehér kábelek kétfelé tolják a partokat, ha túlfeszülnek, a vízbe omlik az egész, szétszakad a város, pedig Jociékkal sokszor szánkóztunk a túloldali dombokon, nyáron hascsikaró vadcseresznyét faltunk az ágakról, sőt tudunk egy igazi mogyoróbokrot is. Remélhetőleg az is kapott homokzsákot, nehogy eltalálják. Innen oda lőnének? Soha, mi csak, hogy ők ne. A szomszéd bácsi szerint régen így kezdődött a háború. Nekem már attól összeszorul a gyomrom, ha azt hallom, hogy béke. Azelőtt senki nem beszélt a békéről, csak most, hogy nincs. Előrekúszunk a lábak között, oldalt kerülünk, ahol már nincsenek homokzsákok. Megcsap a szél a folyóról, hunyorgok a gyülekező felhők között élesen előtűző napban. A ragyogásban fehér galambok tűnnek elő, átrepülnek a kapuzat alatt, mintha cirkuszi mutatványt hajtanának végre. Küldte őket valaki? A kíváncsiskodók duruzsolása elhal.
A hídon felbukkan egy kutya, a tömeg felmorajlik. A németjuhász kényelmesen poroszkál, mintha a felrecsegő hangszórók nem rá vonatkoznának. Hát akkor ránk se. Joci, a Joci öccse, Kisrudi, Béci meg én kiszaladunk a kutya elé. A németjuhász megáll, leül, mi leguggolunk, a kutya hozzánk szalad. Az őrség nagy üdvrivalgással előbújik a homokzsákok mögül, a hídfőt ellepik az emberek. A másik partról egy férfi fut, a kutyát szólongatja, a gumicsirkéjével hadonászik. Pórázosok követik, a híd megtelik helybeliekkel, senki szét nem válogatja, ki hol lakik.