Néha arra riadok, hogy itt, Skóciában minden kicsit abnormális nekem, aki nem itt született. Nyilván aki meg innen menne, hanyatt esne egy 15 kilós dinnyétől, egy varázslatos nógrádi falutól, Cinetrip partitól a Rudasban, láncon tartott hordós kutyától, ózdi szegénynegyedtől, Hortobágytól, romkocsmától. Olyan furcsaságokon mosolyodom el rendszeresen, hogy csak na... Néha azon agyalok, mással is ennyi minden esik-e meg, csak ők nem veszik észre? A vár felé vezető belvárosi utca sarkán éneklő pacsirtahangú operaénekes, előtte kis kosár az adományoknak, magyarul szól utánam, miután kitettem egy képemet a sarkon.
Skót barátnőnk, aki egy méhcsaláddal bír, mézet adott nekünk. Felhívtam, és megkérdeztem, hogy tudja-e, egy magyar feliratos mézes üvegbe tette a lépeset?! Meghökkenve válaszolt, hogy észre sem vette, csak kivette a kupacból. De könyörgöm, oda, a kupacba, hogyan került ez a kis mézesüveg??? Szintén a belvárosban, egymás mellett jobbikos matrica egy Kétfarkú Kutya Párt logóval. A sarki pizzéria pizza kihordója, aki ízesen káromkodik magyarul, mikor belerúg egy motorba véletlenül. A skanzenban egy mangalica röfög az arcomba. A Cow Gate utcájában lévő Brewdog kocsmában Csabai kolbászos pizza feltétet láttam... És ezek csak a magyar vonatkozású furcsaságok.
A másik akut kérdés, hogy ez a fészke a kapitalizmusnak és emiatt annyira furcsa az embereknek a pénzhez való kötődése, az, hogy hogyan viszonyulnak az üzlethez. Valahogy Magyarországhoz képest itt sokkal inkább üzleti alapon működik minden, ugyanakkor hihetetlenül népszerű és elterjedt a közösségi, önkéntes munka. Azonban ha valami nincs kinevezve önkéntes munkának hivatalosan, azonnal árat kap, amit be is kell fizetni. Legközelebbi barátomat is le kell beszélni arról, hogy pénzt nyomkodjon a zsebembe, mikor segítek neki a kertje kipucolásába, magyarázom neki a kaláka szót, vagy a szívességi bankot, látom erőlködnie kell, hogy elfogadja.
Nagyon furcsa!
Alapvetően arra jutok, a pénz alapú társadalom nem tesz jót a személyiségnek, a közösségnek, a komfort zónáknak. A feleségem egy afrikai kolléganője megdöbbenve meséli, hogy itt mindent pénzben mérnek, Beninben pedig az a frankó, ha valaki segít a többieknek és a jó, szociálisan érett ember sikeresebb, mint a gazdag.
Hümmögünk, értem miről beszél, de már megtanultam csendben lenni, mert ez tényleg más kultúra.
Most jöttünk haza egy telelésből, két napot töltöttünk a szeles északon egy pici fakunyhóban, amit egy farmer ad ki turistáknak. Maga a ház kifizethető még nekünk is, de aztán realizáljuk a lábjegyzetet. Ötven fontot kér azért, ha beülünk melegedni egy kis házba, ahol van egy kályha, 40 fontot , ha használjuk az ágyneműt, ha kint tüzelnénk a mínusz hatban pénzt kér a fáért. Ha mégis a hálózsákunkat használnánk,k az ágynemű olyan terjedelmű, hogy nem lehet elpakolni a 10 négyzetméteres kis kunyhóban. Ezekkel ott szembesültünk, bosszantott, hogy hülyének néz egy olyan ember, akinek a tanyája mellett áll, egy középkori várrom, és büszkén mutogatta szántóit, legelőit, erdeit, ameddig a szem ellátott. Értem, hogy nem az Üdvhadsereg helyi irodájában vagyunk, mégis nevetséges ez a mohóság. Természetesen tudom, ha én lennék a gazdag farmer, lehet máshogy beszélnék, de pont ennek okán ma sikerült elérnem egy étteremtulajdonost, aki már hónapok óta nem fizette ki a gázsimat a dekorációs munka után, s miután realizáltuk, hogy nem nem akar, hanem nem tud fizetni, elengedtem egy részét az összegnek és a maradékra részletfizetést adtam. Ha valaki ismeri az embereket, láthatta: az az őszinte öröm, amit ez az indiai úriember mutatott, nem volt fals. Szerintem, jobb lenne olyan világban élni, ahol őszintén lehet beszélni és segítőkész emberekből áll a lakosság. Ez az ember, hónapok óta, rettegve került engem, holott aki ismer, tudhatja, két méterem ellenére, soha nem lennék bunkó, vagy lekezelő mással, ha reális oka van arra, hogy nekem nem szerencsés dolgot tegyen.
