„Ez van, ezt kell szeretni!” címmel a magyar politikai élet furcsaságait elemeztem a Szép Szó hasábjain két héttel ezelőtt. Most Amerikáról lesz szó. Kövér László és a Magyar Nemzet című napilap szokásos elismerésére pályázva, az amerikai Demokrata Párt baloldalával kezdem.
Tavaly nyáron sokan jelentkeztek Kamala Harris kampányánál, hogy segítsék az alelnök elnöki ambícióját. Ehhez ki kellett tölteniük egy kérdőívet. Az egyik kérdés az volt, hogy az illető nő-e vagy férfi. Ha a jelentkező odaírta azt, hogy nő (azaz she), utána kötelező volt még egyszer odaírni, hogy még mindig nő (she/she). Ugyanis lehetne nő (she), de utána férfi (azaz she/he). Ha viszont tartózkodó vagy szégyenlős, akkor lehet belőle ők (azaz they). Ha ez kicsit érthetetlen, elnézést kérek. Többszöri olvasás után is az. Harris viszont ennek ellenére valószínűleg nem ezért vesztett, hanem azért, mert Amerika többsége még nem érett meg egy nő elnökségére. Még akkor se, ha a nő nő, férfi, vagy mind a kettő.
Az ostobasági lista második helyét John Kerry, a Demokrata Párt 2004-es elnökjelöltje kapja, aki újabban a párt bolondos balszárnyához csatlakozott. Tudni kell, hogy a Demokrata Párt 1945 óta csak akkor nyerte el az elnökséget, ha nem jelölt a formáció balszárnyához köthető politikust. Kik nyertek eddig? Truman, Kennedy, Carter, Clinton, Obama és Biden. Mind balközép, talán inkább közép, liberálisok, nem szocdemek, csak Obama tartozott a párt baloldalához, de ő fekete bőrű, egészen kiváló szónok volt, a Columbián, majd a Harvardon végzett, ráadásul egy rendkívül okos, sőt bölcs feleséggel. Ilyen jelölt még nem volt, lesz, ami lesz, itt az idő, most vagy soha! – mondtuk 2008-ban. Megválasztottuk! John Kerry aztán külügyminiszter lett 2013-ban, elnök viszont soha, hála Istennek. Mert például mit mondott nemrég? Azt, hogy más véleménye lenne a Kremlről, ha az orosz autók nem pufogtatnának oly piszkosat. Más verziók: mivel Hitler remek utakat épített, nem kell komolyan venni, hogy az egész világot lángba borította. Sztálint azért szeretjük, mert állítólag jó apa volt (bár a lánya Amerikába vándorolt), Mao szerette a költészetet, Fidel Castro a baseballt. Putyin gyártathatott volna jobb autókat szabad idejében, s akkor elnéznénk neki, hogy lelkiismeretlen gyilkos, aki felborította a II. világháború után kialakult nemzetközi rendet.
A Demokrata Párt balszárnya tulajdonképpen nemigen kedveli Putyint, de az igaz, hogy a radikális bal jó néhány tagja évtizedek óta szimpatizál Castro Kubájával. Azzal a Kubával, ahol a kenyeret is csak jegyre adják. Nem is akármennyit. A napi adagot ősszel szállították le 8 dekáról 6-ra. Arról nincs hírem, hogy vaj kapható-e, tehát létezik-e ott vajas kenyér, de ez a radikális baloldal szempontjából nem számít. A lényeg az, hogy a kommunista rendszer pompás, csak éppen az amerikai imperialisták aknamunkája miatt nincs vajas kenyér. Közben ünneplik sikereiket, elsősorban azt, hogy itt Washingtonban is akad amerikai hivatalnok, aki ingyen, ideológiai alapon, meggyőződésből kémkedik Kubának, Amerika ellenében. Az egyik ilyen kém, aki mellékesen előadó tanár is volt a Johns Hopkins Egyetemen – ott, ahol én több mint húsz évig tanítottam –, életfogytiglanit kapott. A dutyiban, ahol évek óta angolt tanít, több kenyeret kap, mintha Kubában élne szabadlábon.
Na végre, áttérhetek az amerikai jobboldalra. Ezt ugye Trump vezeti, az új elnök, aki a kampányban megígérte, hogy mostantól kezdve minden tökéletes lesz! Béke, szabadság, olcsó árak, jó viszony a diktátorokkal, rossz viszony a külföldi és hazai demokratákkal. Hacsak! Hacsak egy történelmi jelentőségű hazai demokrata nem hal meg. Eddig ugyanis Trump azt mondta Jimmy Carterről, aki 1977-81 között volt elnök és később Nobel-békedíjat is kapott, hogy Amerika „legrosszabb” elnöke volt. Ezt később icipicit finomította, amikor Joe Bident léptette elő a legrosszabbnak és Carter csak a második legrosszabb lett. És most? Miután Carter 100 éves korában meghalt, Trump szerint már „igazán jó ember volt, aki hiányozni fog.” A legnagyobb tisztelettel gondolok rá, mondta, s megígérte, elmegy a temetésére. Nos, ki lesz még ott? Az összes élő elnök: George W. Bush, a normális, de gyáva republikánus, aki gyűlöli Trumpot, mégis némán tűri inzultusait és saját festményeinek él; meg három demokratapárti: Biden, Obama és Clinton. Egymás mellett ülnek majd. Sötét ruha, kézfogás, komor arc. Senki sem említi, hogy 2014-ben Trump még így „viccelődött” a már akkor is 90 éves, ám nagyon is aktív Carterrel: „Kár, hogy már nincs velünk!” Haha! Ezt a remek poént a USA volt és leendő elnöke a szélsőjobbos Conservative Political Action Committee (CPAC) konferenciáján sütötte el; ez az a szervezet, amely többször is tanácskozott Budapesten.
Ennél jobb „tréfa”, hogy január 20-án, amikor ünnepélyes keretek között beiktatják Trumpot, mint az USA új elnökét, az amerikai zászlók félárbócon lesznek. Nem azért, mert az ország fele ki nem állja Trumpot, bár ez is igaz, hanem azért, mert Carter halála miatt Biden elnök 30 napos gyászt rendelt el. Ki tudja, Bidennek talán eszébe jutott, hogy azzal is emlékezhetünk Carterre, ha egy kicsit kitolunk Trumppal. Lehet, hogy Biden szenilis, de nem hülye.
Az viszont néha már az elmebetegség határán mozog, hogy kiket jelölt Trump vezető kormányzati pozíciókba. Egyik jelöltje, Matt Gaetz máris visszakozót fújt, mert erkölcsi és politikai háttere miatt a szenátus, azaz a felsőház republikánus többségének is elfogadhatatlan volt. Nem merem megjósolni, hogy mi lesz a többi jelölttel, de kétlem, hogy mind átmenne a szenátus szűrőjén. Itt van például Pete Hegseth, volt Fox News TV-s műsorvezető, akit Trump honvédelmi miniszternek jelölt. Ő irányítaná a Pentagont, a világ egyik legnagyobb intézményét, s így a nukleáris fegyverek szupertitkos bevetési kódjai is a közelében lennének, talán az íróasztala alatt. Ez nem lenne probléma, ha az illető nem szeretne inni. De szeret, és nem Coca-Colát. Jelölése kapcsán már találkozott néhány republikánus szenátorral és az egyiknek megígérte, hogy – ha megkapja a nagy állást – feladja az alkoholt. Ez persze jó hír, de mi van, ha nem sikerül neki? Nekem valaha a pipázás volt a problémám. Csak harmadik nekirugaszkodásra sikerült leszoknom; ennek idén lesz 30 éve. Nagyon nehéz volt. Ismétlem: mi van, ha neki nem sikerül? A több százmillió amerikai közül Trump talán csak talál valaki mást – ha a világ egyáltalán túléli a mostani jelöltjét.
Aztán itt van Tulsi Gabbard, a hírszerzési főmufti-jelölt. Ez az állás magasabb, mint a CIA-igazgatóé. A nemzeti hírszerzési igazgató ellenőrzi az USA mind a 17, egyes hírek szerint 18 titkosszolgálatát, beleértve a CIA-t is. A jelöltnek, aki nő (she), van katonai múltja, de a hírszerzéshez nem ért. Szakemberek szerint egyáltalán nem biztos, hogy átmenne egy nemzetbiztonsági szűrőn. A titkokat nem ismerem, de az nem titok, hogy nem is olyan régen nyilvánosan dicsérgette Putyint és az azóta Moszkvába menekült szíriai elnököt, Basár el-Aszadot, aki már 2019-ben 250 millió dollárt küldött maga elé az orosz fővárosba és ott – Moszkva már csak ilyen – még vagy él, vagy már nem. Liberális ember lévén, nem zavar túlságosan (azaz zavar, de nem túlságosan), ha egy amerikai állampolgár – mondjuk – meglátogatja Aszadot, vagy nem ítéli el Putyin ukrajnai invázióját. Ez nem az én dolgom; Amerika (egyelőre) szabad ország még a társutasoknak is. Csak ne legyen az illető a hírszerzés főmuftija.
Egy szó, mint száz: 2025 elején Amerika jövője bizonytalan. Nekünk, akik itt élünk: ez van, ezt kell szeretni! A probléma az, hogy ezt a mondatot lehetetlen frappánsan angolra fordítani: a koncepció itt ugyanis idegen. Ezért van az, hogy oly sok amerikai nem tudja vagy talán nem akarja tudni, hogy mit hozhat a jövő.
