Az alternatív alkotók nagyon megtévesztőek tudnak lenni. A függetlenség hangsúlyozása, a szabados, olykor vándorló életmód fölerősít bennük extravagáns vonásokat, sokszor provokatív a külsejük, szokatlan a kommunikációs stílusuk, zavaróan nyers az őszinteségük. A jól nevelt polgári közeg hajlamos távolságot tartani tőlük. Pedig ha az ember úrrá lesz a kezdeti idegenkedésen, és tesz akár csak pár lépést feléjük, kiderülhet, mennyire érzékenyek, sebezhetőek, a mi világunkban élnek, a mi gyötrelmeinken gondolkodnak, emésztik magukat.
Lassan veteránná váló alternatív, világba vetett filmrendezőnknél, Dettre Gábornál talán könnyebb átlátni a szitán.
Hosszú haja, enyhén, játékosan macsós arcvonásai mögül gyorsan előbújik valami komisz melegség, nyitottság, majd megszólal belőle a szeleburdian művelt humanizmus.
Remek beszélgetőpartner, percek alatt feloldja az embert, és már árad is önfeledten minden fájdalom, vétek, és a szabad, őrült, hol profán, hol világmegváltó gondolat. Alapjában véve szentimentális alkat. Mindennek felismeréséhez persze nem kell személyes találkozás. Filmjei ugyanerről vallanak. Kényszerűen kis költségvetés, némi formabontós érdesség, és egyszer csak ott vagyunk a belső világ lelki tengerén egy hányódó, a jó irányt kereső vitorlással. Dettre műveinek sajátossága, hogy a ridegségben tárja fel az emberi melegséget. Ám nem úgy, hogy a külső védőburok lassan lehullik, és feltárulnak az „igazi”, érzelemgazdag lelki rétegek. A távolságtartó érdesség alakul át. Értelmezhetővé válik, ki lehet olvasni belőle a mély, emocionális rezdüléseket, amelyek sorssá állnak össze. Megrázó kamaradrámák tudnak kikerekedni mindebből, közülük is kiemelkedik a Felhő a Gangesz felett.
Új filmjében Dettre Gábor maximálisan lecsupaszítja a képletet és az eszköztárát. A Csendes éj egy kisebb bérházi lakás szűk terében játszódik két szereplővel.
Covidos karácsony estén, ami már önmagában jelzi a távolságtartás és a közeledés kettősségét. A magányosan élő Rózsi néni otthona előtt felbukkan elvesztett fia egykori barátja, Balázs (Balu), aki hiába dörömböl családját elhagyó, rég látott, részeges apja lakásán, nem engedik be. Az idős asszony behívja magához a fiút, és elindul közöttük egy beszélgetés a szülő és gyerekének barátja sajátosan bensőséges kapcsolatának hullámhosszán. Ez egyfajta másodlagos, közvetett kötődés, noha az ismeretség általában felszínesnek tűnik. A szerepek az idő múlásával is megőrződnek. Rózsika anyásan kedves, gondoskodó hangot üt meg, lefetyel, Balu visszavedlik kisfiúvá, hangja ugyan tartózkodó, de figyel, reagál, érzi, hogy az ösztönös idegenkedést kiváltó, elhanyagolt lakás az ő egyik élettere, otthona is. Szüksége van rá, mert nagy trauma érte: anyja öngyilkos lett. És kiderül, sokkal több kapocs fűzi Rózsikához, mint gondolta. Az asszony valamikor apja szeretője volt, ami egy kusza háromszöget eredményezett. És ez csak az egyik váratlanul feltáruló érintkezési pont.
A két ember ennek a furcsa kapcsolatnak a burkában, a karácsonyi éj ölelésében próbál szabadulni traumáitól, és közeledésükből egyfajta anya-fiú kapcsolat formálódik. A szó igazi értelmében, a maga ellentmondásaival, feszültségeivel. Dettre ezúttal sem harmonikus egymásra találást ábrázol, hanem mélyben éledező emberi összetartozást. Káromkodásokkal, durvaságokkal, sértett indulatokkal, amelyek nem halkulnak el, nem szűnnek meg. Hanem – szinte észrevétlenül – áthangolódnak, megszólal bennük a nyitottság és a szeretet. Nem nagybetűs szeretet ez, hanem egy rideg, vészterhes, szenvedéssel, szegénységgel terhelt világban reszkető szeretet. A magány, az öregség, a bizonytalanság, az otthontalanság érzelemsóhaja.
Emberek sokaságának mindennapi életérzése.
A film mély művészi élményt nyújt, de kétségtelen, hogy nem könnyű ráhangolódni. A megszokottnál több idő szükséges, hogy belehelyezkedjünk a világába, ezért indokolt a hosszú expozíció és a lassú (de nem monoton!) tempó. És még így, Füzesi Tamás bravúros, atmoszférateremtő képeivel együtt is törékeny lehet a befogadás. A nézőt könnyen kibillenthetik belőle elvárások, megszokások, napi élményeik. Jómagam az első megtekintésénél nem éreztem teljes összhangot a két szereplő, Molnár Piroska és Vilmányi Benett között, míg a másodiknál már nem jelentkeztek fenntartások. Maga az alkotás is nehezen, részben adakozásoknak köszönhetően született meg, és nem könnyű dönteni a megfelelő forgalmazási formájáról. Egyelőre egyedi vetítéseken láthattuk. A kedvező fogadtatás után remélhetően minél több emberhez el fog jutni.
