A politológia alapállítása, hogy a politika szó nem egyszerűsödik az intézményekre. Abban benne foglaltatik a politikai kultúra is, mint egy régióra, országra, tájra és politikai közösségre jellemző magatartási mintázatok összessége.
Ha van olyan mintázat, amely a XIX. század második felében mélyen befolyásolta az Egyesült Államok történetét, az a populizmus. A populista hős a mai napig visszatér a filmvásznon: egyedül cselekszik, a közösség érdekében szembeszáll a nagyvállalatokkal, a nagypolitikával, a nagy bűnözői körökkel. Egyszóval mindig a „kisember”, vagyis az átlagember harcol valami „naggyal”, amely fenyegeti az átlagos amerikai ember világát.
Manapság a politológia egyre nyitottabb a kultúra (úgy a magas, mint a popkultúra) alkotásainak elemzése felé. Mert ne legyen illúziónk, egy közösség vágyait a XIX. századi újságregény, a rádiós, majd televíziós szappanopera jobban befolyásolta, mint egyik-másik politikus beszéde. Különösen úgy, hogy a professzionális politizálás a XX. század elejéig elit műfaj, a társadalom felső részének kiváltsága volt. Ám az írók, költők, később a filmesek alakították-formálták az emberek vágyait, és persze fordítva is: kifejezték, amiről széles tömegek álmodtak.
A populista politizálás központi kategóriája éppen az álom- és mesevezéreltség. A magukat populistának nevező politikusok küzdelme az elittel szemben a Jó és Rossz örök harcának dramaturgiáját követi. Ahogyan az indiai Ráma királyfi elindul a hosszú útra, hogy kiszabadítsa szerelmét, Szitá királylányt a gonosz ráksasza király, Rávana fogságából, úgy indul a legkisebb királyfi szerepébe képzelt populista politikus a „Nép” megszabadítására a zsarnoktól. Szitá neve „barázdát” jelent, és a Földanya lánya, ez még rímel is arra, hogy áttételesen ő maga a nép, és a termékenységet, jólétet is jelképezi. A populista politikus Szent Grálja a népfelség elve.
Mivel a XIX. században a demokrácia sehol nem ért el olyan szintet, mint az Egyesült Államokban, érthető, hogy ez lett szülőföldje a populizmusnak. Eszerint a nép - értsd: a jómódú fehér férfiak - akaratát senki sem korlátozhatja. Fokozatosan jutottak el oda a XIX. század végére, hogy a legszegényebbek, a nők és az afroamerikaiak egyenjogúsítási mozgalmai is mindinkább áttörték a közvélemény ingerküszöbét, és egyre több jogot sikerült kiharcolniuk. De igazi egyenlőségről és demokráciáról csak azóta beszélhetünk, amióta elfogadottá vált a szociális jogok rendszere, vagyis az 1960-70-es évektől.
Mindez az amerikai egyesületi élet (ma azt mondanánk, a civil társadalom) segítsége, az önkormányzás elve nélkül nem sikerült volna. Az írni-olvasni tudás terjedése, valamint a szabad újságalapítás joga révén egyre többen tették világossá a kiállásukat a reformok mellett. S nemcsak újságírók, hanem írók is.
1880-1900 között kétszáz utópisztikus regény jelent meg az Egyesült Államokban, amelyek valamilyen jövőbeli amerikai társadalmat írtak le. Akadnak sötét disztópiák, mint Ignatius Donnelly Caesar oszlopa és Jack London A vaspata című regénye. (Mindketten részvevői voltak a XIX. század végi farmerpopulista mozgalomnak.) Az első egy komplett népirtást vizionál az Egyesült Államokban, a második a farmerek és munkások forradalmát, annak elnyomását a nagytőke által szervezett fegyveres milícia által, végül a gazdasági elit nyílt diktatúráját.
Mindkét szerzőt nyugtalanította az, ami manapság, a második Trump-ciklus előtt aggasztja az amerikai polgárok igen jelentős részét: vajon az Egyesült Államok elmozdulhat-e egy diktatúra felé? Jack London idejében nem a digitalizáció, hanem a vasút a démoni méretűre növelt romboló erő, és nem Elon Musk, hanem Cornelius Vanderbilt, a vasútkirály az, aki arcot ad az embertől elszakadt gazdaság pusztító forgatagának. Ám a lényeg ugyanaz: olyanok rángatják dróton a középszerű elnököt, akik semmiféle felhatalmazással nem rendelkeznek, nem demokratikus küzdelemben mérették meg magukat, mégis beleszólást követelnek a közügyek irányításába, ám a döntésekért viselt felelősséget átpasszolják a társadalomra.
Természetesen akadnak pozitív jövőképek is. Edward Bellamy (1850-1898), a harmadik nagy populista író Visszapillantás, 2000-1887 című regényében egy igazságos társadalmat ír le a 2000. év Amerikájában. Itt már nem a pénz uralkodik, hiszen nem is létezik. Minden jegyre kapható. Ez is elég rémületesen hangzó fejlemény, de ne feledjük, hogy Bellamy egy olyan társadalomban írta ezt a könyvet, amelyben egyik napról a másikra nagy vagyonok keletkeztek a semmiből, és nem produktív munka, hanem gyanús machinációk révén – amelyeket Jókai Mór is plasztikusan ábrázolt a Fekete gyémántokban.
Ebben az utópiában az Egyesült Államok minden polgára számára garantálja a társadalombiztosítást. Ez azért figyelemre méltó, mert a társadalombiztosítást mint állami intézményt a regény megírása előtt néhány évvel vezette be a bismarcki Németország. Ez mutatja, hogy Bellamy figyelte a külföldi példákat, és beépítette azokat a regénybe. A választójog általános, a nők minden téren egyenlők a férfiakkal, minden polgár számára ingyenes az oktatás. Az idősekről való gondoskodás, éppúgy, mint az anya- és gyermekvédelem az állam feladata, így a családok nincsenek magukra hagyva. Ezek forradalmi gondolatnak számítottak a regény megírása idején, és egy részükkel manapság nem kevésbé adós az amerikai politikai rendszer (is), mint 1888-ban.
A regénybeli Amerikában nincs hadsereg és haditengerészet, csak egy milícia, az Egyesült Államok békében él a világgal, és máshol is az amerikaihoz hasonló rendszer alakult ki. Bellamy egyfajta amerikai szocializmust írt le, a magántulajdon megtartásával. Továbbá bár erősen hangsúlyozza az új világ tudományos berendezését, maga az elv mélyen keresztényi. A Bellamy-féle utópia afféle egyvelege a XIX. századra oly jellemző tudományos, pozitivista felfogásnak, amely egyebek mellett a Jászi Oszkár vezette polgári radikálisokat, valamint a század végén útjára indult keresztényszocializmust is áthatotta.
Természetesen az amerikai reformgondolatoknak már a XIX. században is voltak hősei. William Edward Burghardt Du Bois (1868-1963) afroamerikai szociológus és író, az afroamerikai polgárjogi mozgalom jeles személyisége egész életében tollal küzdött az egyenlőtlenségek ellen. Neki köszönhetjük a kritikai szociológia látásmódját, hogy a „rassz” nem egy létező, hanem egy a társadalom által konstruált fogalom. Du Bois olyan politikai programot képviselt, amely nem állt távol az amerikai populizmustól, sőt abból fakadt: eszerint nem szabad várni a fehér elit támogatására, hanem a fekete társadalomnak saját kezébe kell vennie a sorsát.
Du Bois a rabszolga-felszabadító mozgalom egyik sokak által ünnepelt, mások által gyűlölt, de minimum ellentmondásos hősét rajzolta meg John Brown balladája című regényes életrajzában. John Brown a kansasi polgárháború harcosa, később a Harpers Ferry-i fegyverraktár elfoglalására indult sikertelen akció szervezője, akinek neve 1859 után gyűlölt lett Délen. Ő a tipikus populista hős: a keményen dolgozó, becsületes „jó állampolgár”, aki egy napon félreteszi a gazdasági sikert, az egyéni boldogságot, hogy harcoljon az igazságtalanságok ellen.
A vallásos elhivatottsággal bíró férfi, akit Du Bois többször a „puritán” szóval jelöl, máskor a „cromwelli” jelzővel illet, szent ügynek tekinti a rabszolga-felszabadítást. Forradalmat vinne Délre, de amikor egy társa javasolja neki, hogy várják meg, amíg az Egyesült Államok háborúba keveredik egy külföldi hatalommal, azt feleli, inkább hagyná bukni az ügyet, mintsem gyalázatos módon kihasználja hazája fenyegetett helyzetét. A magyarok és lengyelek bukott szabadságharcaiból merít erőt, mert ezek a népek megmutatták 1848-ban, hogy érdemes harcolni a szabadságért.
A populista hős John Brown alakjában elbukik – ám az amerikai irodalom nagy részében és főleg a filmvásznon többnyire győzelmet arat. Már csak az a kérdés, lesz-e baloldali populizmus, még inkább egy szociáldemokrata megújulás a Trump-félék ál-populizmusával szemben.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.