Ébredtem már ennél jobb illatra is. Egy évtizedekkel ezelőtti, kora nyári reggelen például buja szamóca-felhők úsztak az orromba. Az álom és az ébrenlét határán, gyerekként el sem tudtam dönteni, vajon a tündérek játszadoznak még velem, pajkosan továbbvezetve a hajnali mesét a zordabb valóságba, vagy új, eddig nem érzett légfrissítő pumpál ilyen aromákat a szobám sarkába. Aztán kiderült, apám tett egy kisebb vödör erdei szamócát az íróasztalra, hátha hamarabb ugrunk ki a paplan alól, mint máskor. Akkor még nem tudatosult, ami mára igen, hogy mily’ boldog volt a gyerekkor, amelyben nem tábla csokoládékban, vagy zacskó kemény savanyú cukorkákban testesültek a meglepetések, hanem az erdő adta ajándékokban.
Hétvégente aztán másféle illatok csiklandoztak: a bundás kenyéré, amit rendre disznózsírban sütöttek, a mellette gőzölgő hársfa-, kakukkfű vagy mentateáé, a frissen kicsavart citromé. Máskor a vesével dúsított velő párája illant be az ajtó huzatosabb résein, vagy éppen a fokhagymával gazdagon megszórt, frissen sütött, szaftos vaddisznómájé. Egyszerűbb reggeleken a harmadnapos kenyérből a sparhelt tetején perkelt pirítós édes füstje kopogtatott a kulcslyukon, vagy a sült hagymáé, amire aztán házi kolbászt szeltek, és ha kiadta bíborvörös zsírját, tojásokat ütöttek a serpenyőbe, majd petrezselyemmel hintették meg gazdagon a kiadós früstököt. Ha pedig nagy ritkán nagyanyámnál aludtunk el, megesett, hogy a sütőből épp kivett, puha, szilvalekváros bukta semmihez sem hasonlító, édes, citromos, kesernyés, zsíros-vajas, vaníliás ígéretére ébredtünk.
Ez az illat azonban most más. A szemem még csukva, a redőny résein alig tör át a szürke kezdet, de az orromba toluló megannyi szagmolekula erőteljesebb ébresztőt fúj az agyam membránjaiba, mint a lágyan tilinkózó órahang. Istenem, vajon miért érzek ilyen átható halszagot, amibe mintha mélyről még a lótrágyával kevert szalma aromacseppjei is belekeverednének, nem beszélve valami brettes istállószagról, ami olykor akár kellemes jele is lehetne egy bornak, ám zömmel inkább hibát jelez. Az arcomat elárasztó illatfelhő nemcsak szagos, de meleg is, és mintha ütemesen érkezne rám, afféle egyre erősödő, türelmetlen sóhajként.
Lassan emelem fel a pilláimat, sejtem, mivel nézek szembe. S persze ott a bizonyosság: két fekete gombszem mered rám, alig türtőztetve a sürgetést, hogy mi lesz már, hol marad a kéz, lehetőleg mind a kettő, ami egyszerre túr bele a nagy fekete sörénybe, gyömöszöl és dögönyöz. Hát milyen emberi szív az, ami ennyi ideig érintés nélkül hagy egy kutyát, amelyiknek már az is elég lelki megrázkódtatás volt, hogy az éjszakát nem az ágyunkban, hanem az egyébként jól kipárnázott, szigetelt, és a bejárati ajtótól mindössze néhány centiméterre felépített ólban kellett eltöltenie, miként egyébként az szokásos. Ha pedig már ennyit kellett szenvedni, akkor tessék mielőbb felébredni, mozdítani azt a kart, és dünnyögni, gügyögni is mindehhez, hadd legyen teljes és szép az a kutyareggel!