Zene és képzőművészet szimbiózisa sokszor felbukkant az európai művészettörténetben. Elegendő, ha Liszt Ferenc programzenei alkotásaira, Muszorgszkij csodálatos ciklusára (Egy kiállítás képei) vagy a francia impresszionisták kompozícióira utalunk. Ezt a nemes hagyományt helyezi új kontextusba a három évtizede működő, fúziós zenét játszó Djabe, amikor a gitáros-zenekarvezető, Égerházi Attila édesapja, a jeles hajdúsági festőművész, Égerházi Imre (1925–2001) képeiből merít inspirációt. A nemzetközi együttműködéseinek (Steve Hackett, Gulli Briem, Chieli Minucci) köszönhetően külföldön is sikeres Djabe 2002/2003-ban készítette el a Táncolnak a kazlak című tematikus albumot, amelynek középpontjában Égerházi Imre alföldi és erdélyi tájképei, a belőlük kibontakozó improvizatív motívumok álltak. Csaknem két évtizeddel később, a karantén-időszakban született meg A csodaszarvas, amely a magyar őstörténet archaikus vonásait kifejezetten modern zenei eszköztárral ellenpontozza. A debreceni Modemben ismét a két album került fókuszba, de olyan mixtúrában és tételsorrendben, ahogyan eddig nem hallhattuk. A helyszínválasztás pedig korántsem véletlen: Égerházi Imre centenáriumi kiállításának záróeseménye volt ez, amelyen a koncert előtt Kelemen Marcel festőművész, Velényi Rudolf grafikus és Feledy Balázs művészeti író beszélgetett az életműről, kortörténeti jelentőségű filmbejátszások, fotográfiák segítségével.
A Djabe hangzásképét elsősorban Barabás Tamás basszusgitáros határozza meg, aki a hangszeres játék mellett komponistaként, zenei rendezőként, hangmérnökként is aktív. Főként neki köszönhető az a fúziós zenei világ, amely a rock ritmikájából, a jazz végtelen szabadságából, valamint indiai, közel-keleti, balkáni, kárpát-medencei és kortárs (repetitív) motívumokból merít. Basszusgitározása is kifejezetten virtuóznak tűnt: a Stanley Clarke, Mark King (Level 42), Marcus Miller nevével fémjelzett fusion-hagyományokat követte. Új szín, új érték a Djabe zenéjében a fúvós-szekció, amelyben a trombitás-szárnykürtös Koós-Hutás Áron mellé tavaly májusban csatlakozott a szaxofonos Zana Zoltán. Talán nem véletlen, hogy egykor mindketten rádiós versenygyőztesként, a Tomsits Rudolról elnevezett trombitaverseny, illetve a Lakatos „Ablakos” Dezsőre emlékező szaxofonverseny első helyezettjeként robbantak be a hazai zeneéletbe, hogy aztán nem annyira szólistaként, mint keresett stúdió- és koncertzenészként fussanak be szép pályát. Mindkettőjüknek „jól áll” a fúziós környezet: szépek a szólók, innovatívak a párbeszédek.
Az esten Bubenyák Zoltán zongorázott, aki nem annyira szólista, mint inkább felkészült, figyelmes kísérő. Nem meglepő, hogy a world musictól az akusztikus popzenéig sokféle produkcióban számítanak rá. Kaszás Péter távollétében Oláh Gábor dobolt, akinek magabiztos, stílusos produkciója hallatán nem éreztük, hogy helyettesíti kollégáját. A végére hagytam Égerházi Attilát, aki nemcsak édesapja életművének gondozója és a Djabe vezetője, hanem olyan zenei menedzser-producer, akinek köszönhetően itthon szokatlanul profi marketing, produkciós háttér és újabban egészen kifinomult, audiofil stúdióhangzás segíti a Djabe-produkciók létrejöttét. Mégsem ezeket emelném ki, hanem „alaptevékenységét”, a gitározást. Miközben a nemzetközi produkciókban gyakran átengedi a főszerepet Steve Hackettnek vagy Chieli Minuccinak, most szólistaként is nagyszerű teljesítményt nyújtott. Mindkét jól ismert technikát szépen alkalmazta: olykor „továbbfestette” a képeket, máskor zenei tükörképet állított nekik. Érzékeny gitárjátéka volt az összekötő kapocs ég és föld, azaz Égerházi Imre transzcendentális festményei, valamint a Djabe „itt és most” valósága között.
Infó: Djabe: Táncolnak a kazlak, A csodaszarvas. Debrecen, Modem, 2025. január 10.
