Sajátságos, ahogy két részletben előkerültek az eddig megtalált Kossuth téri dokumentumok.
Az első adagot 2015-ben találták meg, aminek különös módon nem itthon, hanem nemzetközi szinten volt nagyon nagy visszhangja. Nálunk akkoriban mindenki a migrációs válsággal volt elfoglalva. Amikor összehívtunk egy sajtótájékoztatót, arra talán csak a Népszava jött el, és rengeteg civil érdeklődő. Minden más újság tudósítója a Keletinél volt. Aztán a megtaláló házaspárral készített egy nagy interjút a Budapester Zeitung, amit elolvastak Bécsben, másnap már a bécsi lapok is lehozták. Majd egy napra rá itt ültek az osztrák, a francia és a brit hírügynökségek tudósítói. A nagy világlapok első oldalon hozták a hírt, jöttek a nemzetközi tévék. A magyar sajtó nagyjából egy hónappal később kezdett el a témával foglalkozni, mert olvasták a sok külföldi cikket.
Ennyire szenzációs a lelet?
Az egész világon példa nélküli, hogy ilyen mennyiségű holokauszthoz kapcsolódó irat előkerüljön. Nem tudunk arról, hogy bárhol bármilyen más iratokat elrejtettek volna, holott 1944 karácsonya előtt a nyilasok elrendelték, a hatóságaik hagyják el Budapestet, a rájuk bízott iratokat vigyék magukkal, vagy semmisítsék meg, vagy rejtsék el. 2015-ig mindenki meg volt győződve arról, hogy mindent elégettek, minden ilyen irat elpusztult a háborúban.
És akkor jött a cáfolat.
Bizonyos szempontból nagyon sorsszerű a történet. Egy német házaspár keresett meg minket, akik vettek egy lakást a Kossuth tér egyik épületében. A férfi egy ötvenhatos menekült családból származik, úgy nőtt föl, hogy otthon nem beszéltek magyarul. Ám ő később szükségét érezte, hogy a családja születési helyére visszatérjen, és megtanulja a nyelvet. Amikor nekiláttak a lakás felújításának, azt úgy dokumentálták végig, mint egy régészeti feltárást. Az egyik nagy falon látszódó átlós repedés helyrehozásakor a kőművesek papírokat találtak a falban. Nekiálltak kihúzni, ám a tulajdonos leállította őket, attól félvén, hogy kárt tesznek azokban. Azt ötölte ki, hogy fentről kezdve, tégláról téglára, soronként bontsák le a falat. Így találtak rá az egykori lakásügyi kormányhivatal elfalazott dokumentumaira, irattári rendben, azaz kerületekre, utcákra bontva. A dokumentumköteg Budapest 1944-es úgynevezett zsidó cenzusa, azaz teljes körű összeírása volt.
Kik készítették ezeket?
Fővárosi utasításra minden egyes lakóház tulajdonosának vagy házmesterének egy napon belül kellett 1944 júliusában kitöltenie az íveket. Gyakorlatilag a főbérlőket és a tulajdonosokat kellett egy BM rendelet nyomán felmérnie a fővárosnak. Arra voltak kíváncsiak: ki az adott ház tulajdonosa, kik laknak ott, kik a főbérlők, mekkora a lakás, utcai vagy udvari, mennyi a lakbére? Nyilván, ha magasabb a lakbére, akkor az egy jobb lakás. És volt még egy rovat, ahol az kellett megjelölni: az illető sárga csillag viselésére kötelezett-e vagy sem? A 3. zsidótörvény életbe lépése, 1941 augusztusa után annak is kötelező volt a csillag, akinek például zsidóként születtek a nagyszülei, de elhagyták a vallásukat és felvették a keresztény vallást. Sokan csak ekkor szembesültek azzal, hogy ők tulajdonképpen a törvény hatálya alá esnek, annak ellenére, hogy a család 1870 óta vasárnaponként a katolikus, illetve evangélikus templomba jár. Bele lehet gondolni, ez sokaknak mekkora sokk volt. Így ebbe a rovatba gyakran nem csak azt írták be, hogy igen/nem, hanem nagyon érdekes történeteket, magyarázatokat is. De olyanokat is lehet olvasni, hogy az illető munkaszolgálatosként eltűnt a fronton, majd a következő sorban a „ Balatonon nyaral”. Ezek 1944 nyarának a pillanatfelvételei.
Hány ilyen cenzus készült és mennyi került elő?
Nagyjából húszezer ívről tudtunk, amiből hétezer darab került elő. Van jó is, meg rossz is abban, hogy irattári rendben voltak elrejtve, ugyanis így tudjuk, hogy az anyag végét találtuk meg, azaz a X. kerület végétől a XIV. kerületig. Akkor még 14 kerülete volt Budapestnek. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy gyakorlatilag kimarad a zsidóság által legsűrűbben lakott pesti belvárosi rész, azaz a VI. és a VII. kerület.
És a többi? Még mindig ott szunnyadnak valahol?
Teljesen logikus következtetés, hogy valahol ott kell lennie a többinek is. Ennek az úgynevezett lakásügyi kormánybiztosságnak az volt a feladata, hogy lakást utaljon ki a kibombázottaknak, vagy a keleti front elől menekülőknek. Nem a zsidó vagyon elkobzása volt az elsődleges cél, és nem is a nyilasok hozták létre, hanem már korábban megalakult. Az épület, amiről szó van, a Parlamenttel szemben áll, nyilván fontos volt a közelsége. A történelem fintora, hogy a lakások, amikbe beköltözött a lakásügyi kormánybiztosság, szintén az egykori zsidó lakók távozásával szabadultak fel.
Hogy kerültek az ívek a kormányhivatalhoz, ha a főváros megrendelésére készültek?
Feltehetőleg kikölcsönözték nekik. A fővárosnak azért kellettek, mert ezek alapján jelölték ki a csillagos házakat. Megszámolták, hogy hány zsidó, és hány keresztény lakik a házban, majd ráírtak egy K vagy egy ZS betűt, jelezvén, hogy a ház zsidó ház lesz, vagy keresztény. A rendelet pedig kimondta, aki nem tartozik az adott házba, annak költöznie kell. És megindult egy nagy – kvázi – lakáskereskedelem. Voltak, akik megoldották egymás között a cseréket, mások meg a hivatalokhoz fordultak. A kormánybiztosnak pedig valószínűleg azért kellettek az ívek, hogy lássa, milyen megürülő zsidó lakásokkal tud gazdálkodni. Ezek az ívek adják az ostrom előtti Budapestről az utolsó teljes képet.
Egy lány és az ő történeteMúlt évben újabb felfedezésről kaptak hírt.
Igen, ez is nagyon jelképes, hiszen pont tavaly, a magyar holokauszt kerek évfordulója idején jött a hír egy második lakásról, ami ugyanabban az épületben található. Itt is a külföldi tulajdonos jelentkezett. Emlékezett az első esetre, így nem lepődött meg, amikor a felújítás során papírok kerültek elő az egyik falból. Vállalta, hogy leállíttatja a felújítási munkálatokat és végignézeti az egész lakást, hátha vannak más rejtekhelyek is. És igaza lett, mert további iratokat is találtak. Ebbe a kutatásba akkor bekapcsolódott a főváros is oly módon, hogy segített egy talajradaros szkennert kölcsönözni az egyik közműcégtől. Azt szerettük volna kipróbálni, hogy ez az eszköz alkalmas-e a falak átvizsgálására. Ám sajnos a szkenner csak sejtésszinten tud adatokat közölni, azt látja, hogy van-e üreg az adott szakasz mögött vagy sem, miközben rendkívül költséges és időigényes munkálat. Valószínűleg a megoldás az tudna lenni, hogy a falat kicsit megfúrjuk mindenhol és leeresztünk egy szondás kamerát. De ez egy igen kényes téma, mert nem kopogtathatunk be valakihez azzal, hogy ne haragudjon, de szeretnénk a falait megvizsgálni.
Előkerültek a további kerületek ívei is?
Nem. Ezúttal ennek a bizonyos kormánybiztosságnak a hivatali irataira bukkantak a falak mögött, így lehetőségünk nyílt a XIV. kerület esetében összevetni ezeket a korábban megtalált cenzusokkal, és most már azt is pontosan tudjuk (mert megtaláltuk a bejáratnál kifüggesztett tájékoztató táblát), hogy melyik lakásban, melyik kerület ügyeit intézték.
Akkor most miből mennyi hiányzik?
Az összeíró íveknek körülbelül a kétharmada még ott lehet valahol elrejtve, míg a hivatali ügyeknek legalább még a tízszerese.
Óriási munka lehetett ennek a sok anyagnak az elrejtése.
Igen, főleg mert már háborús viszonyok között, valamikor 1944 decemberében csinálták. Megnéztük, hogy épp felújítási munkálatok folytak akkoriban a házban, úgyhogy valószínűleg ez egy nagyon fedezett akció volt. Gyorsan kellett dolgozni, de úgy, hogy az a falazás és a vakolás után ne legyen feltűnő. Mert egy frissen felhúzott fal látszik, tehát valószínűleg a végleges nyomok eltüntetése még több időt igényelt, ami annál is inkább jól sikerülhetett, mert a háború után visszaköltözők közül senki sem kezdte el firtatni, kibontani ezeket a falakat.
Miért őrizték meg őket?
Csak tippelni tudunk. Egyrészt a cenzusanyag nem volt a kormánybiztosság tulajdona, csak kölcsönbe kapta a fővárostól. Tehát bármilyen furcsa, de egyfajta jogállami elv azért működött, hogy ami nem az enyém, azt nem pusztítom el és nem is akarom elvinni. A másik ötletünk meg az – legyen ez bármennyire hihetetlen a mából nézve –, hogy valószínűleg azt feltételezték, még visszajönnek, és akkor jól fog jönni ez az iratanyag. Elvinni pedig nem volt értelme Budapestről, mert csak Budapesten volt relevanciája. Sok embernek az együttműködésére volt szükség ennyi anyag elfalazásához, így nem gondolhatunk arra, hogy ez egy embernek a lelkiismereti cselekedete volt.
Tele van miértekkel ez a történet.
Miértekkel és rejtélyekkel. Pró és kontra találtunk, nagyon érdekes, és nagyon csúnya személyes történeteket is. Voltak olyanok, akik azt kérték, hogy a ház legyen inkább zsidó ház, mert akkor nem kell kiköltözniük, miközben ma már tudjuk, a csillagos házakat azért jelölték ki, hogy onnan könnyebb legyen deportálni a zsidókat. Ezek a fellebbezési iratok egészen döbbenetes képet mutatnak a korabeli viszonyokról és gondolkodásról. Voltak olyan beadványok, ahol a ház lakói aláírták, hogy: XY nagyon rendes zsidó ember, ne tessék kitelepíteni! Míg mások meg arról szólnak: XY nem mondta magáról, hogy ő zsidó, de mi tudjuk, hogy az, tessék kitelepíteni!
Az ember életében keletkező minden írásmű, dokumentum az idő múlásával tanúságtétellé válhat.
Igen, és ilyen módon egy munkáscsalád hagyatéka is nagyon érdekes lehet, mint egy háztartási napló, amit sokan vezettek egykor, és amik nagy részben ma a kukában végzik. Bizonyítványokat, családi igazolásokat, igazolványokat, ingatlanszerződéseket is átveszünk, mert ebből is viszonylag kevés van. Különösen sokra tartjuk a naplókat. Volt egy nagy gyűjtési akciónk pont a holokauszt kapcsán és fantasztikus dolgok kerültek be: levelezések, visszaemlékezések. Például egy ifjú szerelmes pár története, ahol a lány maradt, míg a fiút elvitték munkaszolgálatra. Leveleztek egymással, a fiú eltűnt, és a lány onnantól fiktív leveleket írt a fiúnak. Feltárul bennük egy egész világ, hiszen itt nagyon képzett emberekről van szó, akik úgy fogalmaztak a leveleikben, hogy az sok esetben egy irodalmi művel felér. Olyan minőség köszön vissza belőlük, ami a mai emailekben például már nem létezik.
Tudnak ezek ugyanolyan értékűek lenni, mint egy fikciós írásmű?
Igen, sőt. Hiszen itt történeti forrásról beszélünk, nem kitalált dolgokról. Ma nagyon könnyen keveredik a fikció a valósággal. Nekem régi tételem, hogy a hivatalok iratain keresztül nem ismerhető meg teljesen a múlt. És ma már a levéltárak többsége is ezt vallja. Régen csak a hivatalok iratait vettük át. Aztán jöttek a híres nagy családok, mint például az Esterházy vagy a Batthyány család iratai. Ám nem csak híres családokból áll a társadalom egésze, a többségünk átlagember átlagélettel. És pont ezeknek az életeknek a lenyomata az, amit otthon őrzünk. Rengeteg fotó, hagyaték került elő úgy, hogy emberek kidobták, míg mások meg kiszedték a szemétből. Nem győzzük felhívni a figyelmet arra, hogy a levéltárakat igenis érdeklik ezek a dolgok. Mert a történelmi múltunkhoz éppen úgy hozzátartoznak a magántörténetek is, és ezeket, bár ezer szállal kapcsolódunk hozzájuk, és küzdünk velük életünk során, a hivatalok iratai nem tudják megőrizni. Ez a mi felelősségünk.
