Gimnáziumi kötelező olvasmányként a magyar és a világirodalom sok alapművét olvastatták el velünk tanáraink. E művek ismerete fontos, és ebben a középiskolának meghatározó a szerepe. Egyetlen dologgal nem vet számot ez a fajta tudásátadás: életkorilag érett-e egy tizenhat-tizennyolc éves diák, hogy valódi mélységükben megértsen olyan műveket, mint a Goriot apó, a Vörös és fekete, a Bűn és bűnhődés, az Anna Karenina, az Édes Anna vagy éppen az Iskola a határon. Bármilyen nyitott, érzékeny és empatikus a fiatal olvasó, nem rendelkezhet azzal az élettapasztalattal, ami valóban közel hozhatná a felsorolt és a felsorolásból kimaradt, mégis megkérdőjelezhetetlenül fontos művek valódi befogadását.
A bűntudat, a hűtlenség, a magánélet és a karrier összeegyeztetésének nehézségei, a látszólag megokolatlan cselekedetek (a cseléd Édes Anna kettős gyilkossága) vagy éppen a felnőtté válás gyorsított ütemű megélése, amit páratlan érzékletességgel rajzolt meg Ottlik Géza a huszadik század egyik legjobb magyar regényében, csupa-csupa olyan téma, amelyek megértése kétségkívül embert próbáló feladat. Nem véletlen, hogy – itt elhangozhatnának más nevek is – akár Kosztolányi Dezső, akár Márai Sándor több írásában foglalkozik a művek újraolvasásának szükségességével. Erre rögtön felelhetnénk kelletlenül, hogy erre nincs, vagy alig van idő. Egyszerűen azért, mert a megjelenő könyvek sokaságával is képtelenségnek látszik lépést tartani. Tompa Andrea, Krasznahorkai László, Závada Pál, Darvasi László, Nádas Péter, Cserna-Szabó András, Egressy Zoltán újabb és újabb regényeit is muszáj olvasni. Ez pedig alig hagy teret, pontosabban időt az újraolvasásra. És ekkor még csak a szépirodalomról beszéltünk, miközben Romsics Ignác legutóbbi könyvét vagy éppen az új Harari kötetet, a Nexust is jó volna belátható időn belül elolvasni.
Már Goethe arra panaszkodott a tizenkilencedik század elején, hogy példátlan könyváradás tanúja, ami a mából visszanézve megmosolyogtató megállapítás, még akkor is, ha vélhetően saját korában neki is igaza volt. A mennyiségi mutatók más értelemben is fontosak és érdekesek. Bölcsészhallgató voltam, amikor egyik évfolyamtársam kiszámolta, hogy a negyedéves világirodalom szigorlatra a kötelezőket tartalmazó jegyzékbe tartozó könyvek hány oldalt tesznek ki. Pofonegyszerű számítással levezette, hogy átlagos olvasási tempó mellett ennyit képtelenség elolvasni, még akkor is, ha semmi mással nem foglalkoznánk. Akkor még szakpárokban tanultunk, így magyar irodalomból, nyelvészetből, magyar és egyetemes történelemből hasonlóképpen vizsgáztunk, mint világirodalomból. Amikor ezzel a ténnyel szembesítette rettegett világirodalom professzorunkat, azt a választ kapta, hogy a kötelező művek jelentős részét már középiskolásként el kellett volna olvasni. Nem teljesen alaptalan kijelentés, de ezzel visszakanyarodunk a művek kellő értésének kérdéséhez is.
Az utóbbi hónapokban újraolvastam az Édes Annát, az Úri murit és az Egy polgár vallomásait. Egyedülálló élmény volt mindhárom.