Friedrich Melchior Grimm, már a 18. században megállapította: csak hamis téziseket kell felállítani, aztán kitartani a „tévedések” mellett, mígnem „a megtévesztések hálójához jutunk, ami annál is veszélyesebb, mert a finom dialektika az igazság látszatát kelti”. A német születésű francia író megelőzte korát, hiszen ennél jobban ma sem írhatnánk le a jobboldali populizmus legnagyobb veszélyeit. Míg azonban még akár tíz éve is azt gondoltuk, hogy nem zuhanhatunk a hazugságok hálójába, a demokratikus gondolkodás, az európaiság, a politikai korrektség eszméje, a fékek és ellensúlyok rendszere – Nyugaton legalábbis – kellő garanciát adnak arra, hogy ne térjenek vissza a történelem legsötétebb időszakai, ezt már nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal.
Ma is megdöbbentő a tömegek Hitler iránti rajongását látni az archív filmfelvételeken. Ezrek és ezrek vallásos áhítattal emelték a magasba karjukat a Führer köszöntésénél. A hazugságokkal, a gyűlölettel sikerült túszává ejtenie azt a német társadalmat, amelynek oly sokat köszönhetett Európa. Máté evangéliuma szerint Krisztus a Hegyi Beszédben arra figyelmeztette követőit, őrizkedjenek a hamis prófétáktól. Ez a motívum az Apostolok Cselekedeteiben, Péter és János leveleiben is feltűnik. Hamis próféták mindig voltak és lesznek, de a mai korban az egyes társadalmak mintha ismét ezek a – mint Krisztus mondta – ragadozó farkasok bűvöletébe kerülnének.
Mintha egyre csak szűkülne a normalitás buborékja, mind több szférát perzsel fel a gyűlölet feltartóztathatatlan lángja. A józan ész végső győzelmét remélve mondhatjuk azt, merő őrültség Trump felvetése arról, hogy akár katonai erővel képes elfoglalni Grönlandot és a Panama-csatornát. Nem kell őt komolyan venni, csak emeli a tétet, hogy minél jobb tárgyalási helyzetbe kerüljön, állítják sokan. A legnagyobb veszély azonban, ha az őrült ideák a közbeszéd természetes részévé válnak: sokan így egyre kevésbé tartják elfogadhatatlannak azokat a gondolatokat, amelyek korábban csak egy háborodott elméből pattanhattak volna ki. A gyűlölet szinte észrevétlenül hódítja meg a lelkeket; tömegeknek válhat vonzóvá a triumfalizmus, mások legyőzésének eszméje. Ahelyett, hogy az amerikai politikusok egy emberként utasították volna el a kijelentést, a republikánusok közül sokan azon versengenek, ki tudja szebb bókkal illetni a megválasztott, „békepárti” elnök militarista felvetését. A történelemből tudjuk, hogy ez semmi jóra nem vezet.
S közben Európának a Moszkva által indított hibrid hadviseléssel is meg kellene küzdenie. Hogyan képes érvényesülni az EU egy olyan világrendben, amelyben már régi (egykori?) szövetségese, az Egyesült Államok is ellene fordul?
Európa egyre inkább magára van hagyatva, bár erről saját maga is tehet. Az EU sokáig tétlenül szemlélte a kontinensen a populizmus megerősödését, jócskán megkésve lépett fel az Orbán-rezsimmel, az oroszbarát tendenciákkal, a megtévesztés taktikájával szemben. S ez utóbbi működött is. Nem csak itthon, Európában is egyesek elhitték azt, hogy Magyarország keresztény bástya, a régi értékek oly kitartó védelmezője a brüsszeli liberalizmus, a „genderőrület”, s ki tudja, még mi ellen. Az Orbán-rendszer mintául szolgált az európai szélsőjobboldali politikusok számára: ígéretes útmutatást kaptak ahhoz, hogyan lehet hamis prófétává válni.
Míg a 2000-es évek elején, amikor Wolfgang Schüssel kancellár bevette kormányába Jörg Haider szélsőjobboldali pártját, Európa-szerte tiltakozások törtek ki, ma már a szélsőjobb mindennapjaink része. Ausztriában már az FPÖ diktál a mérsékeltebb Osztrák Néppártnak a kormányalakítási tárgyalásokon. Csehországban Andrej Babis, Szlovéniában Janez Jansa várakozik a visszatérésre. Romániában megállíthatatlannak tűnik az illiberális eszmék térnyerése. Németországban az AfD megszerezhet minden ötödik szavazatot a februári választáson, Franciaországban megnyerheti a következő voksolást Marine Le Pen pártja.
Hol az út vége? Magára talál a világ, vagy nincs megállás az enyészet felé vezető úton? Rá lehet találni a helyes irányra. Még maradt némi idő.