A dél-dakotai Rushmore-hegyről négy amerikai elnök néz le a sziú indiánok ősi földjére, amit az arany miatt elvettek tőlük. A budai Várban álló egykori kolostor falára méretes – soha nem volt - teraszt építettek, hogy Orbán Viktor lenézhessen a birodalmára. Pechjére éppen arra a darabkájára, amit még nem sikerült bevenni. Mögötte a budai Vár viszont szinte csaknem teljesen az övé.
A „legyen úgy, mint régen” szlogenjére épített replikák ugyan legfeljebb annyiban hasonlítanak az egykori palotákra, ahogy a régi idők karácsonyfája a többször használatos, kihajtható ágú műanyag fenyőre, amire karácsonykor ráaggatják a vintage díszeket. A vasbetonból kiöntött életnagyságú makettek esetenként még az egykori valóságra se hajaznak, soha nem volt szárnyak, tornyok, emeletek vagy éppen erkélyek születnek a NER sajátságos építészeti stílusa nyomán. Ami aligha meglepő, hiszen az eszmei alap is meglehetősen – mondjuk így – ingoványos, amire hivatkozva megépülnek.
Nem mondom, hogy példa nélküli a dolog. Több szempontból sem az. A saját emlékmű állítás visszatérő autokrata szokás. A fáraók piramisokat emeltek, Napóleon diadalívet, a római császárok győzelmi oszlopokat, II. Lajos bajor király Neuschwanstein teátrális kastélyát. Mindegyik turisták millióit vonzza. Jó esetben a budai Várból is idegenforgalmi mágnes lesz. A NER kiskatonája elég türelmetlenül már most húzni akarta a sápot. Szóltak neki, hogy nem kéne.
Orbánnak nincs, aki szóljon. Ahhoz pedig túl régen van fent, hogy ködös álmok alatt meglássa a valóságot. A kórház sürgősségi osztályát, ahová rendőrt kell hívni a tizenórája várakozók kitörő haragja miatt. Az iskolai szülőit, ahol az anyukák sorra megszavazzák a táblára, a projektorra, a szekrényekre, vagy éppen a kert rendezésére szükséges befizetéseket. A vízben futó csövekből elszivárgó több milliárd liternyi ivóvizet, a MÁV dolgozókra terhelendő késési visszafizetést, a hol kínai, hol arab befektetőknek átjátszani kívánt hatalmas telkeket ,az akkumulátorgyártók által tönkretett környezetet, a luxuspartikon eltáncolt milliárdokat, a dögkútból kihúzott levesbe valót, a szobát, ahol néhány négyzetméternyi linóleum a döngölt földpadlón haloványka esélyt ad az értelmes életre, a kórházi osztályon hagyott csecsemőket.
Populista hangulatkeltés. Lehet. Az országot nem lehet megváltani a vár horthysta visszaépítésére elszórt százmilliárdokból. Az is csak semmibevezető számítgatás, hogy épp annyival, évi mintegy 600–700 milliárddal költ kevesebbet a kormány az oktatásra ma, mint tette 2008-ban Bajnai kabinetje és amennyit bevallottan elköltöttek eddig a várra. A valós összeg persze sokkal nagyobb, s annyi minden van még, amire értelmetlenül folyt el a pénz térdig érő lombkorona sétánytól a stadionokig. Hibás döntések láncolata, amelyek abból a ködből születtek, amely helyénvalónak gondolta az erkélyaggatást a 300 éves kolostor falára.
Az egyre terjedő köd előhívta a ködszurkálókat. Magabiztosan jelölik ki az ellenséget és határozzák meg a kivezető utat. A köd azonban sokkal mélyebbre ivódott, mintsem elismernénk.