Alig másfél esztendeje egyik egyetemünk mérnöki karának közleménye még így örömködött: „A negyedik ipari forradalom már itt van, és minél gyorsabban tudja nemzetstratégiai programjába integrálni egy nemzet, annál nagyobb sikereket érhet el versenytársaival szemben. Ez az ipari forradalom tudásalapú, azaz nem indulnak hátrányból a nyersanyagokban kevésbé bővelkedő országok sem, gyakorlatilag a társadalom edukálásának és a nagy piaci szereplők aktivitásának függvénye, hogy milyen mértékben jövünk ki nyertesen ebből a folyamatból.”
2025 első napjaiban sajnos már korántsem az a kérdés, hogy Magyarország mennyire jött ki nyertesen a folyamatból, hanem ennél prózaibb a vágy:
képes-e felzárkózni a hazai ipar nem is oly régi önmagához, mert a KSH legfrissebb adatai szerint négy százalékkal múlja alul 2021 átlagos teljesítményét.
Tavaly csak elvétve akadt olyan hónap, amikor elértük az egy évvel korábbi szintet. Novemberben, évesítve például már 2,9 százalékos volt az elmaradásunk. De néhány szakértő azért látni vélte, hogy kifelé tartunk a „mocsárból”. A magyar iparra a rendszerváltás óta mindig az volt a jellemző – a szép számú recessziós időszaktól eltekintve –, hogy teljesítményét grafikusan ábrázolva az a fűrészfogakra emlékeztetett, a kereslet hónapról hónapra észlelhető hullámzását tükrözve.
Az új esztendőben kisgömböccé duzzadt nemzetgazdasági tárca látlelete egyes elemeiben pontos: „A hazai ipar teljesítményét külső tényezők húzzák vissza: a magyar gazdaság nem tudja magát függetleníteni Németország politikai és gazdasági válságának – első körben az autóiparon keresztül érkező – negatív hatásaitól.” A következtetés viszont felettébb meglepő: „A magyar gazdaság fundamentumai stabilak és jól teljesítenek.” A valóság ezzel szemben az, hogy a kormány – bár erről bölcsen hallgatnak – már most attól tart, hogy a válságágazatként számon tartott autóiparunk bővülése tetézi a bajt. S akkor még nem is beszéltünk a kínai autókkal szemben meglebegtetett büntetővámokról!