Jimmy Carter tavaly decemberi halála után a világ az utolsó igazi (vagyis amerikai földön baloldalinak tekintett) populista idolt gyászolta. A magyar politikai kultúra viszonyai közül kitekintve sokaknak meglepőnek tűnhet, hogy Donald Trump, a nem éppen kifinomult stílusáról ismert elnök a világ más vezetőihez hasonlóan, szép szavakkal emlékezett meg Carterről. Bizonyos szempontból Trump és Carter közelebb állt egymáshoz, mint a washingtoni elithez.
Közös vonás bennük, hogy a baptista vallású georgiai farmercsaládból érkező Carter, aki az amerikai társadalom egy hátrányos helyzetű csoportját képviselte és a New York-i ingatlanmágnás Trump egyaránt széles rétegek ellenállásának és haragjának adott hangot a washingtoni politikusi elittel szemben, legyen az demokrata párti vagy republikánus. A populizmus lényege az amerikai politikai környezetben a kisemberpártiság, amely sokszor elitellenességként tűnik föl.
Carter volt az utolsó jellegzetesen déli és demokrata párti populista (s mint ilyen az afroamerikai egyenjogúsítás híve), akinek politikájában az emberi jogok tisztelete, a jogegyenlőség volt a mérce, nem pedig az identitáscsoportok önreprezentációja. Trump pedig a Nixonnal kezdődő folyamat folytatója, melynek során a Republikánus Párt mindinkább szembeállítja a kisember érdekét és értékrendjét a szövetségi kormányzattal, amely úgymond sok adót von el, de érzéketlen az átlagos amerikaiak, különösen a fehér protestáns amerikaiak értékeire. Mondhatni, Nixon, Reagan és Trump kisemberpárti hívószavakkal előzte vagy próbálta előzni a Demokrata Pártot.
Korábban írtam arról, hogy a XIX. század végén az amerikai farmerpopulizmus a sajtó mellett az irodalom révén fejtette ki hatását (Populista regénytár, január 10.). A XX. században, a Populista Párt szétesésével a populizmus megváltozott. Innentől kezdve csak többesszámban, populizmusokról beszélhetünk. Az amerikai írók azonban aktívan támogatták ezeket a változatos programú populizmusokat. Upton Sinclair például nemcsak írt a társadalmi igazságosságról, hanem elindult Kalifornia kormányzói székéért, szocialista programmal.
És nem Sinclair volt az egyetlen önjelölt népboldogító politikus. Hárman talán nála is híresebbek, sőt hírhedtebbek voltak, akik az 1930-as években komoly kihívást jelentettek Roosevelt és programja, a New Deal számára. Huey P. Long, Louisiana öntörvényű kormányzója (1928-1932), majd az állam szenátora (1932-1935), Charles Coughlin detroiti pap és William Randolph Hearst médiamágnás. Esetükben valójában egyszemélyes populizmusokról lehet beszélni, mert a mozgalmuk egyetlen összetartó eleme a vezető személye volt.
A saját korukban gyakran vontak párhuzamot ezen egyszemélyes populizmusok és a fasizmus között. Ez az amerikai hidegháborús konzervatívokhoz kötődő állítás visszamenőleg diszkreditálta az eredeti, XIX. századi és XX. század eleji populista mozgalmat, mintha amaz egy az egyben felelős lenne az 1930-as évekbeli áramlatok eklektikus programjáért, sokszor harsány, erőszakos hangvételéért.
Le kell szögezni, hogy az eredeti populista mozgalom társadalompolitikai programjából nem az olasz fasizmus korporatív társadalmi és gazdasági modellje körvonalazható, hanem egy szabályozott piacgazdaság. Maga az eszmei alap meglehetősen heterogénnek tekinthető, a liberalizmus, a keresztény szolidaritás, a szabadkőművesség, az etikai anarchizmus keveredett benne, vagyis szó sincs a XX. századi gyűlölködő ideológiákról. Mi több, a roosevelti New Deal, amelynek az egyszemélyes populizmusok a versenytársai voltak, sokat merített az eredeti populista programból.
Az egyszemélyes populizmusok nem rendelkeztek a régi populista mozgalomhoz mérhető eszmei tudatossággal, inkább a fennálló politikai és gazdasági hatalommal szemben érzett ellenszenv dagasztotta e kérészéletű irányzatok vitorláját. S mivel a karizmatikus vezetőn kívül nem volt olyan elem, amely összetarthatta volna a heterogén tábort, az ő halála (mint Long esetében) vagy partvonalon kívülre kerülése, visszavonulása után a hívek elpárologtak.
Kétségkívül éltek persze a régi populizmus jelszavaival (pl. az arany és az ezüst, mint a kapzsi kapitalizmus és a szabad pénzverés jogának a szembeállítása). Coughlin került a legközelebb a nemzetiszocializmushoz, habár eleinte még a Demokrata Párt buzgó hívének bizonyult. Támogatta Rooseveltet, a New Dealt egyenesen krisztusi ügynek nevezte, kiállt a Ku-Klux-Klan terrorja ellen, követelte a munkásság szociális érdekvédelmét. 1934 után viszont éles fordulatot hajtott végre: antiszemita és bankellenes retorikával támadta Rooseveltet. Alakját, neve említése nélkül, Arthur Miller örökítette meg a Gyújtópont című regényében: egy tömeggyűlésen, a rettegő főhős füle hallatára uszít a jogegyenlőség ellen.
Megjegyzendő, hogy mind a hárman – Long, Coughlin, Hearst – regény- vagy filmhőssé váltak. Robert Penn Warren, a Menekülők néven futó déli irodalmi kör egyik résztvevője 1946-ban írta meg A király összes embere című regényét, amely egy déli politikus felemelkedéséről, kormányzóvá választásáról és erkölcsi bukásáról szól. Willie Stark, a keresetlen modorú farmerfiúból lett nagyhatalmú politikus figurájában Long vonásait fedezhetjük fel. Long szintén megkapta a fasiszta jelzőt, de kevésbé jogosan, mint Coughlin. Sokkal inkább azon politikusgenerációhoz tartozott, amelyet a déli demagógok vagy déli populisták névvel illettek.
Long programjának már az elnevezése is sokatmondó: „minden ember legyen király, de senki nem visel koronát”. Fontos, hogy „minden emberről” beszélt, ami Délen különösen hangsúlyos volt: Long demonstrálta, hogy egyformán szívén viseli a fehér és fekete ember érdekét. A frázist nem Long találta ki, hanem maga is átvette, méghozzá a populizmus első nagy öregjétől, a századfordulón többször is elnökjelöltként induló William J. Bryantől. Long nagyszabású szociális programot hirdetett államában, bevezette a nyugdíjat és az ingyenes egészségügyi ellátást. Nem feledkezett meg az infrastruktúra fejlesztéséről sem: iskolák, kórházak, hidak épültek, és nagyvonalúan támogatta a Louisianai Állami Egyetemet.
Willie Stark ugyanezt a jóléti politikát alkalmazza Warren regényében, ám Long és Stark még egyben azonosak: kíméletlenül igyekeztek félreállítani a régi állami elit tagjait, és kialakítottak egy hozzájuk hű klientúrát. Long egyebek között azzal döbbentette meg ellenfeleit, hogy testőrséget hozott létre, akiket tréfásan a „kozákjainak” nevezett.
Stark, miként Long, az egyenlőség híve. A 2006-os A király összes embere című filmben, ahol Sean Penn alakítja, úgy fogalmaz: azt akarja, hogy a kórházban ugyanúgy ápolják a „parasztot” és a „szegény négert”. Ebben az esetben a „négerezés” természetesen nem az illető csoport lenézését sugallja, hanem a joviálisan gyámkodó, atyáskodó stílusból fakad, amellyel Stark és modellje szóhasználatára utalnak. Persze a szóhasználat sem más, mint póz, arra szolgál, hogy mutassa, milyen keresetlen, egyszerű ember a kormányzó, aki magát világos beszédű népfinak tekinti, azaz a „parasztokkal” és „szegény négerekkel” egyívásúnak.
Long föllépett a Ku-Klux-Klan ellen, és védelmébe vette a katolikusokat meg az afroamerikaiakat. Mindennek ellenére saját korában sokan azzal vádolták, hogy diktatúrát épít. 1935-ben el akart indulni az elnökjelöltségért, de soha nem derült ki, milyen eredményt ért volna el. Merénylet áldozata lett a louisianai törvényhozás épületében, a testőrök pedig végeztek a merénylővel. Hasonló sors jut Starknak a Király összes emberében. A filmbéli temetésen az állam lakosai, fehérek és feketék hosszú sorban várakoznak, hogy leróják kegyeletüket Stark ravatalánál.
A populizmus a II. világháború idején visszaszorult. A New Deal segített a nagy gazdasági válság hatásainak enyhítésében, lerakta a jóléti állam alapjait, megteremtette a modern amerikai kormányzati intézményrendszert, a hadigazdálkodás pedig fölszívta a munkanélkülieket. A háború után a társadalom átalakult, és az Egyesült Államok vitathatatlanul a világ legerősebb ipari hatalma lett. A populizmus azonban búvópatakszerűen máig jelen van az amerikai közéletben.
A szerző történész, politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.