A regénytől elválaszthatatlan, hogy az író, akkor még szociológusként segítője és társszerzője volt éppen 1988-ban Sipos András rendezőnek, akivel közösen készítették el a Statárium című dokumentumfilmet, amelynek középpontjában a jelzett kulákperek voltak. A filmet egy évvel később bemutatták, s utóbb könyvformájában is megjelent. Hogy a friss Závada-regény mennyire szervesen épül bele az író életművébe, mások mellett az is mutatja, hogy az először 1986-ban kiadott, Kulákprés című, műfaját tekintve család- és falutörténeti szociográfia már érinti a kulákpereket, amit most az újonnan megjelent nagyprózai mű ismét a középpontba állít. Megjelenése évében intézeti kiadvány volt a Kulákprés, széles körben csak 1991-től vált elérhető, amikor már könyvkiadónál jelent meg és került bolti forgalomban, amit aztán a Magvetőnél 2006-ban megjelent átdolgozott, harmadik kiadás követett.
A szerzőnek a huszadik századi magyar történelem iránti érdeklődését olyan művek jelzik, mint a Jadviga párnája, a Milota, A fényképész utókora, a Természetes fény, az Idegen testünk, az Egy piaci nap vagy a Hajó a ködben. Ha valaki ismerős a závadai univerzumban, annak a felsorolásból egyértelművé válhat, hogy az író regényeinek témaválasztásaival fokozatosan közeledik jelenünkhöz. Ez még akkor is igaz, ha a mából nézve 1988 már-már történelmi távlatnak tetszik, ami a regény kerettörténetének, a dokumentumfilm készítésének cselekményideje. Hozzátehetjük, hogy ezek sem akármilyen évek voltak – a Rákosi-rendszer kulákpereinek időszakához hasonlóan, de nagyon másként. Az 1980-as évek végére a kádári szocializmus külső és belső tényezők együttes hatására a felbomlás előtti állapotba került. Mégsem tudta senki, hogy egy-két év múlva bekövetkezik a rendszerváltás.
A politika változásának jelei lépten-nyomon tetten érhetőek a Pernye és fűben. Szó esik benne a demokratikus ellenzékről, a szamizdatként megjelenő ellenzéki lapról, a Beszélőről, a monori találkozóról, a Jurta Színházról, a repülőegyetemekről, és összefoglalóan arról az erjedésről, ami kiindulópontja lett a történelmi változásoknak. Név nélkül szerepel a regényben az ország jelenlegi miniszterelnöke, aki akkortájt nyíltan beszélt apjának a testi fenyítést a nevelés részének tekintő szülői magatartásáról. Egy mondat erejéig Grósz Károly és a szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov is megjelenik a regényben, annak kapcsán, hogy a magyar vezető éppen akkor vizitelt Moszkvában.
Mégis alapvető hiba volna a rendszerváltásról szóló regénynek beállítani Závada legújabb művét, amely erre a műfaji besorolási lehetőségre nem tart igényt. Még akkor sem, ha regény pontosan mutatja az 1980-as évek második felének viszonylagos szabadságát, amit mások mellett az is jelez, hogy a kulákperekről szóló dokumentumfilm elkészítéséhez már nem volt szükséges a személyes bátorság és kiállás, sőt, állami pénzek segítették a mozgókép megalkotását. De ugyanebbe az irányba mutat, hogy a perek egykori szereplői közül a legtöbben nem utasítják el a filmesek kérését, s vele a nyilvános megszólalás lehetőségét, amit nem lehet csupán azzal magyarázni, hogy a médiát akkor még tisztelet övezte, az egyszerű emberek a hivatalosságot látták benne megtestesülni. Bár kétségkívül ez is igaz.
Itt fontos ponthoz érkezünk el, mert a filmforgatásról szóló regény részletei és egésze akkor is hihető volna, ha fikcióként írta volna meg Závada, de a kötet utolsó oldalán – ez cím nélkül szerepel – úgy fogalmaz: „A regény figurái fiktívek, története kitalált, a benne szereplő filmforgatás interjúi azonban valóságosak – azokat Statárium című, 1989-ben bemutatott filmünkhöz készítettük Sipos András rendezővel.” Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy hibrid regény született: A benne tárgyalt, az 1950-es évekhez fűződő események dokumentált hitelességgel szerepelnek a szövegben, ám a kerettörténet, vagyis a filmforgatás, annak szereplői és helyszínei kitaláltak. E megoldás kapcsán a szerző nem kertelt, amikor úgy fogalmazott, hogy kénytelen volt a fikció irányába elmozdulni. Ennek legfontosabb oka az lehetett, hogy a két történelmi időt – az 1950-es éveket, valamint 1988-at és 1989-et – így lehet egymásra játszani, amihez az utóbbi kitalált jellege nyújtott lehetőséget.
A kerettörténet stábja sok tagból áll. Férfiakból, nőkből egyaránt, aki eltérő gondolkodásúak, a világról és a múltról alkotott elképzeléseik különböznek egymástól, ami megannyi lehetőséget teremt a regénybe magát is félig-meddig beleíró szerzőnek, hogy ütköztesse nézeteiket, vitákat folytassanak le egymással. Závada a szerző és elbeszélő elvileg többnyire elválasztható kettősébe furcsa csavart tesz azzal, hogy egyes szám első és harmadik személyben beszélteti és mesélteti azt a figurát, akinek kora, élethelyzete, foglalkozása, szülőhelye kísérteties módon egybeesik az övével. A forgatócsoport tagjainak egymás közötti dinamikáját a férfi-nő kapcsolatok is bonyolítják, mások mellett olyan vonzalmakkal, ami az elbeszélő és Flóra között kialakult. Ám korábbi házasságok, kapcsolatok, szeretői viszonyok is felsejlenek a háttérben. A regény kerettörténetének cselekményidejére ezek a magánéleti szálak egyre jobban összegubancolódnak.
Három kulákper és két ítélet a regény 1950-es éveket tárgyaló részének tárgya. A kommunista diktatúra természetes módon találja meg a társadalmi ellenséget a parasztság módosabb részében. Elég volt a kulák címke kiosztásához, hogy ha valaki 25 hektáron gazdálkodott, mert a bolsevik ideológia szerint ők a népnyúzó osztályhoz tartoztak, akikre az új rendszerben a megsemmisítés várt. Hogy ez a tulajdontól, vagy az élettől való megfosztást jelentette-e, esete válogatta. Az aszályos nyarakon nem ment ritkaságszámba, hogy lángra kaptak a búzatáblák, ami a hatalmi logika szempontjából kizárólag szándékos gyújtogatás eredménye lehetett. Statáriális bíróságok jártak el ilyen ügyekben. Megtörtént eseményt megörökítve szerepel a regényben, hogy halálos ítéletet mondtak ki a füzesgyarmati Molnár Sándorra, akit a békéscsabai városháza udvarán ácsolt akasztófán végeztek ki. Az eset kapcsán hangzik el Sárkány vérbíró neve, „akinek a Molnár Sándor-ügy volt a leghírhedtebb justizmordja” – ahogy a dokumentumfilm kitalált rendezőjének, Pfeifer Miklósnak az irataiban olvasható.
A regénybeli rendező személye és munkája a kötet kezdetétől talányos. Elkészült filmjei többnyire dobozban maradtak. A Békés megyei hely- és témaismerettel rendelkező elbeszélő-szociológus hosszú időn át képtelen megfejteni, hogy Pfeifer miért ezt a témát választotta filmje tárgyául. Véletlenek persze nincsenek, a valóság mindennél megdöbbentőbb. Felsejlik, hogy Pfeifer eredetileg a hírhedt bíróról, Sárkányról szeretett volna filmet készíteni, de ahogyan ebbe, a módosult filmterv több fontos részletébe sem avatta be szerző- és segítőtársait, akik sokáig nem is gondoltak arra, hogy elhallgatásokkal teli a rendező munkája. Sárkány bírói karrierje Békés megyéből Szegedre vezetett, ahol a forradalom napjaiban eltűnt, minden valószínűség szerint a Tiszába dobva meggyilkolták. Néhány személyes tárgya előkerül a Belvárosi-hídról, hullája viszont soha. Kezéhez vér tapadt, míg a másik két eljárásban – csak az egyikből lett per – nem született halálos ítélet. Egy Hárs nevű szegedi bíró nem látta bizonyítottnak a szándékos gyújtogatást, és a statáriális eljárás szerint csak egyhangú ítélettel szabhattak ki halálbüntetést. Itt ez volt a menekülés útja.
A regény érzékletesen mutatja be, hogy „múltunk mind össze van torlódva”, hogy a kulákpereket öt-hat év választja el a magyarországi holokauszttól, és az események szereplői között gyakoriak az átfedések. Pfeifer gyerekként annak idején az orosházi gettó lakója volt, apja pedig a későbbi vérbíró Sárkány. A későbbi rendező kutatása ezért titkos családi nyomozásnak is felfogható. Nem választható el ettől, hogy a képzeletbeli dokumentumfilm egyik készítőjének, Flórának az apja főszolgabíró volt Orosházán, és ebből következően a helyi gettó parancsnoka. A múlttal, a családi múlttal való szembenézés regénye is egyben a Pernye és fű, amelyben a vád alá helyezett Lehoczky Pali bácsinak azzal engedtek egérutat, hogy beszervezték besúgónak, lelkileg ezzel haláláig megnyomorítva.
Merészen nyúl hozzá Závada Pál új regénye a népi írók sokáig megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyéhez, rávilágítva arra, hogy Németh László, Féja Géza, Darvas József és Sinka István a holokauszt előtt markánsan antiszemita nézeteket is képviseltek. A kerettörténet szereplői, noha az erről szóló vitában némileg máshova teszik a súlypontokat, abban mégis egyetértenek, hogy mai szemmel Féja Géza egyes újságcikkei ugyanúgy védhetetlenek, mint Németh László Kisebbségben című tanulmánya, amely a hazai társadalmat mély- és hígmagyarokra osztotta.
Ennek felhangja pedig félreérthetetlenül antiszemita.
(Závada Pál: Pernye és fű. Magvető Kiadó, 2024)
