Russian Studies Hu. Így hívják a periodikát, amelyet szerkesztek. Rövid „u”-val ijesztgetésnek tűnhet, hosszúval elszörnyedésnek, de akár elismerésnek is. Pedig se riogatni, se tetszésnyilvánításra nem szeretném kényszeríteni az orosz stúdiumok kapcsán olvasóimat. Amúgy is egybeírjuk (RussianStudiesHu), és egy oroszságtudományokkal foglalkozó nemzetközi folyóiratot jelölünk vele.
Az más kérdés, hogy mostanság simán elborzaszthat valakit egy magyar székhelyen működő oroszsággal foglakozó orgánum, amint az sem lenne váratlan, ha valaki meglepetésében csuklana egy nagyot erről értesülvén. Nem divatos dolog manapság ilyesmivel foglalkozni. Manapság? 1974-ben kezdtem írni a szakdolgozatomat az orosz történelemből, de már akkor sem volt trendi dolog. Azóta eltelt egy fél évszázad. Semmi nem változott. Persze, minden megváltozott, főleg az előjelek, de az orosz-utálat maradt.
Visszaolvasva, ez a szó különösképpen píszigyilkosnak tűnhet, s talán tényleg nem teljesen igaz. Ruszofóbiát kéne inkább mondani helyette, ugyanis annak több olyan árnyalata van, amely elsőre nem is tűnik annyira rasszistának. Ilyenkor orosz „sztereotípiákról” szokás beszélni, s kétségtelenül a medve, a trojka, a balalajka, a végtelen orosz róna/tajga, a vodka és a pufajka akár jóindulatúan elnéző viszonyulást is rejthet. S ezek után jöhet aztán az önkényuralom, a szolgai csúszásmászás, a csinovnyiki enyves kéz, a bürokrácia és a korrupció. Rend és rendetlenség, káosz, anarchia, Szibéria. Újabban gáz, olaj, oligarcha. Putyin.
Csakhogy. A woke (és a sima liberális vagy baloldali) ezt egyáltalán nem tartja ruszofóbiának. Marx sem ismerte volna el soha, amikor a XVIII. századi titkos diplomáciájában és sok egyéb publicisztikai művében ostorozta az orosz birodalmiságot, önkényuralmat (de soha a kultúrát). A napi gyakorlatban igen könnyen egymásba csúszik az autokrácia, a rendszer jogos bírálata a nép, a kultúra, a nyelv lekicsinylésével, becsmérlésével, kirekesztésével.
Korábban többször igyekeztem gondosan szétszálazni különböző cikkekben ezeket a tartalmakat. Korábban független közvélemény-kutatást is csináltattunk a magyarok oroszokhoz való viszonyulásáról. 2006-ban például, 1956 50. évfordulóján a magyar lakosság egészen pontosan 56 százaléka tartotta az oroszokat a magyarok legnagyobb történelmi ellenségének, bár a velük való üzletelést („gazdasági kapcsolatok növelését”) 65 százalék helyeselte s csak 5 százalék utasította el. Korábban egyik tanítványom disszertációt írt a Magyar-Szovjet Művelődési Társaságról, amelyben egyébként arra az eretneknek látszó megállapításra jutott, hogy az semelyik korszakban nem volt sem a lakosság, sem a hatalom igazi kedvence. Korábban tíz hallgatót vettünk fel a Ruszisztika mesterszakra, jelentős túljelentkezés mellett. (Idén hármat, de előtte még kevesebbet.) Korábban nem jelentették fel az orosz szakos hallgatók tanárukat nézeteiért. (Idén ezt Hetényi Zsuzsa professzor érdemelte ki.)
Korábban tehát, bár sosem lelkesedtek itt az oroszokért, rendben ment az orosz nyelv, kultúra, történelem kutatása, oktatása, s legkiemelkedőbb egyetemes értékeinek népszerűsítése.
Korábban. Ma megannyi meghasonlott ruszistával találkozom. A ruszisztika nemkívánatos foglalatossággá kezd válni, művelői szinte elnézést kérnek a foglalkozásukért, van, aki kész megtagadni egész diszciplínáját, nehogy oroszbarát színben tűnjön fel. Szótlanul, lelkifurdalástól gyötörve, fejükre hamut szórva tűrik, hogy orosz írók szobrait döntik, műveiket törlik Ukrajnában, sőt néhányan maguk is hajlandók akár Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt „revízió” alá venni „imperializmusukért”.
Bár egy 2021-es interjúban, itt a Szép Szóban, teoretikusan felvázoltam a lehetőséget, magam sem hittem volna, hogy 2022. február 24., és ezzel az egy új időszámítás bekövetkezik. A mindent elborító ellenreakcióra, a ruszofóbia tömeghisztériává válására szintén nem gondoltam, de tudomásul kell venni, hogy a háború szükségképpen felülír némely „politikailag korrekt” viselkedésbeli szabályt. Míg politikailag ez érthető, annál súlyosabb szakmai szempontból. Két síkon is. Részint a ruszisták tudathasadása miatt, részint mert gyakorlatilag lehetetlenné teszi az orosz kollégákkal való tudományos együttműködést, amit ők maguk sem keresnek már annyira.
Az történt ugyanis, hogy az orosz hatalmi ideológia, történetpolitika is jelentős változáson esett át, miután elhessegették Európától. Az „eurázsiaiság”, a történelmi másság, a sajátos orosz civilizáció „hanyatló Nyugattal” szembeni értékválasztása az orosz progresszív gondolkodás több évszázados vonulatát igyekszik felülírni. Ezzel nem csupán elszenvedi, de maga áll élére annak a látszólag mindent elborító hullámnak, amely Oroszországot kiírja Európából.
Itt tehát elég bajos egyensúlyt tartani. Különösen akkor, amikor a korábban sokkal inkább ruszofób, mint ruszofil magyar vezető réteg állandóan a nem létező középre igyekszik pozicionálni magát. Belpolitikailag ez úgy néz ki, hogy a hatalom a ruszofil, a hagyományos ellenzék pedig a ruszofób pozíciót veszi fel. (Korábban ez pont fordítva volt.) Miközben NATO- és EU-tagként az ország „hivatalosan” elítéli Oroszország agresszióját Ukrajna ellen és rendre megszavazza (kis kozmetikázással) az Oroszország elleni szankciókat. Erre rímelve Oroszország a „barátságtalan” országok között sorolja fel Magyarországot, ám Vlagyimir Putyin üdvözli Orbán Viktort az újév alkalmából.
Így az oroszsággal kapcsolatban a lojalitás könnyen hatalompártiságnak minősül, míg a kritikai hang ellenzékiséget feltételez. Nálunk, most. Ezért aztán fura szituációk adódhatnak. Nekem például „A ruszofóbia geneziséről” címmel – anélkül, hogy tudtam volna róla –, a napokban könyvem jelent meg Oroszországban. „Az orosz paradigma. Egy ruszofil ruszofób feljegyzései” néven 15 éve megjelent kötetemet publikálta ezen a címen és ruszofób borítóval ismét a kiadó. Utólag sem értesítettek, nyilván sejtették, hogy nem járultam volna hozzá ehhez a konjunkturális változathoz. Ugyanakkor nincs miért megtagadnom a másfél évtizede leírtakat sem.
A nagypolitika „kint is vagyunk, bent is vagyunk” pávatáncát nem járhatja egy ruszista. A cím alatt felidézett RussianStudiesHu nevű háromnyelvű periodika alapítójaként és főszerkesztőjeként például csak azt mérlegelhetem, hogy megfelel-e a tudományos kritériumoknak egy cikk. Nem nézem, hogy orosz vagy ukrán a szerzője. A közösségi médiában sem kutakodom a nacionáléjuk után. Háborús bűnöst, természetesen, nem engedek a lap közelébe. De egy népet, egy kultúrát, egy tudományt sem minősítek háborús bűnösnek. Joseph Heller könyvét, A 22-es csapdáját sem fogom kevésbé szeretni azért, mert a most megválasztott amerikai elnök meg akarja kaparintani egy szuverén NATO tagállam egy részét.
Ilyképpen a töretlen tudományos dialógus híve vagyok. De szerencsémre nem csak én. Lapzártáig a nemzetközi szerkesztőbizottság 23 tagja közül még egy sem mondott le, a 17 országból rekrutálódott szerzőink egyike sem vonta vissza cikkét, s intézményem, az ELTE sem lépett vissza a támogatástól. Egy pusztító háború közepette és ellenére.
