A világpolitikában járatosaknak pedig arról nincs fogalmuk, ki volt a három herceg, Bun Um, Szufanuvong és Szuvanna Fuma (ha jól írom a nevüket), akik a béketábor, illetve a gaz imperialisták támogatásával küzdöttek egymás ellen azon a bizonyos síkságon és törtek egyeduralomra Laoszban. Bezzeg a 60-as években minden magyar újságolvasó képben volt ezzel kapcsolatban. Mint ahogyan azzal sem lehetett volna zavarba hozni őket, hogy a nem sokkal azelőtt függetlenné vált (volt Belga) Kongó politikai életében milyen szerepet tölt be Lumumba, Mobutu, Csombe, vagy éppenséggel Gizenga. (Egy szellemes kolléganőm akkoriban azt jósolta, hogy ebben az afrikai országban csak akkor lesz majd béke, ha Gizenga csombét köt a Mobutu lumumbájára.)
Mindez azonban nem kortársaim, a múlt század 30-as, 40-es éveiben születettek mérhetetlen tudásanyagával magyarázható, hanem azzal, hogy nap nap után ezek a laoszi hercegek, kongói lumumbák jöttek szembe velük újságjaink első oldalán; nem egyszer ezekkel az urakkal/elvtársakkal kezdődött a rádióban minden híradás. Természetesen mindenekelőtt Nyikita Hruscsovval, John F. Kennedyvel, Konrad Adenauerrel, de feltétlenül olyanokkal, akik a Magyar Népköztársaság határain túl űzték a politikát.
Mondhatnám, hogy ez volt a külpolitikai újságírás virágkora. Az ok egyszerű: másfajta újságírás ténylegesen nem létezett. A belpolitikai újságírást az átkosban jóformán csak a Magyar Távirati Iroda művelte, az is csak akkor, amikor évente kétszer beszámolt az Országgyűlés két-három napos ülésszakairól, amelyeken az idő jórészt azzal telt, hogy jóváhagyták (mindig egyhangúlag) a népköztársaság Elnöki Tanácsának a parlament előző ülésszaka óta hozott törvényerejű rendeleteit. Ami a korabeli zsurnalisztáknak értelemszerűen kevés lehetőséget adott a csillogásra. Azt viszont méteres publicisztikákban lehetett kommentálni – ami egyébként többé-kevésbé igaz is volt –, hogy Hruscsovnak köszönhetően a Szovjetunióban évről-évre emelkedik az életszínvonal, hogy Kennedy politikáját a nagytőke diktálja és hogy Adenauer kormányában ismert nácik is helyet foglalnak. Minderről a viszonylag nagy számban külföldre utazó, onnan tudósító magyar újságíróktól is lehetett olvasni, hallani.
A 70-es évek második felében kezdett mindez pozitívan változni, ám a megelőző két évtizedben a magyar újságolvasó kénytelen volt azzal a külpolitikával beérni, amit kapott. Egyéb forrást csak a zavarás miatt rosszul fogható Szabad Európa és Amerika Hangja jelenthetett. A külpolitikával táplált hazai nagyközönség pedig jobb híján a külpolitika iránt érdeklődött. A külföldet járt külpolitikai újságírók „privát” előadásaira gyárakban, falvakban, tanintézetekben, katonai egységeknél rendszerint nem csekély közönség gyűlt össze. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy e hallgatóság többségét tényleg érdekelte ez a téma. Ezt nemcsak az arcokról lehetett leolvasni, hanem abból is, hogy az előadásokat követően hány kérdés hangzott el. Persze számosan voltak olyanok is, akik csak azért voltak jelen, mert nem tartották tanácsosnak a távolmaradást. Néha szembetűnő volt, hogy a hallgatók egy része, miután az első öt percben meggyőződött arról, hogy a televízióból ismert előadó a képernyőn láthatónál magasabb, alacsonyabb, esetleg tarkább vagy unalmasabb nyakkendőt visel, alig titkoltan elkezdett ásítozni.
És mert jóformán csak a külpolitikai újságírásban volt fantázia, a tehetséges újságírók nagy hányada a zsurnalisztikának erre az ágára adta a fejét. Gondoljunk csak Ipper Pálra, Pálfy Józsefre, Róbert Lászlóra, P. Szabó Józsefre, Chrudinák Alajosra, Sugár Andrásra, vagy a ma is köztünk lévő veteránra, Heltai Andrásra. Akiket elsősorban a televízióból ismert a nagyközönség, ahová részben vagy teljesen a nyomtatott sajtótól, a hírügynökségi munkától vagy a rádiótól pártoltak át. (Kis Csabától, a kor egyik legkiválóbb, legtapasztaltabb újságírójától hallottam: „Az ember küldhet több ezer tudósítást az MTI-nek Moszkvából, Washingtonból vagy Brüsszelből, idehaza a kutya sem ismeri. Bezzeg, ha a televízióban egyetlen egyszer megjelenik a háttérben, mondjuk kávét darál egy népszerű műsorban, másnap az egész ország tudja, hogy kicsoda.”)
Ezek az újságírók, túl azon, hogy érdekes apróságokkal egészítették ki a kincstári ízű hírügynökségi jelentésekből ismert tényeket, valóban tudtak újat mondani, mutatni a hazai közönségnek. Chrudinák például, aki kitűnően beszélt arabul és korábban is nem egyszer készített televíziós interjút Jasszer Arafattal, egy ízben a beszélgetés közepén váratlanul lerántotta a palesztin vezér fejéről a kefiját (keffiyehet), és akkor Izrael rettenthetetlen ellensége pontosan úgy festett, mint egy ijedten pislogó kis zsidó. A szakmai körökben szarkazmusáról ismert Heltai András nem kevesebbre vállalkozott, minthogy magával a világ imperialistáit egyesítő szervezet fejével, Joseph Luns NATO-főtitkárral készítsen tv-interjút egy brüsszeli konferencián, de nem akárhogyan! A mit sem sejtő politikust az interjúhoz egy olyan felirat elé állította, amelyen éppen a kommunistákkal szembeni éberségre intették az értekezlet résztvevőit. Ez még a ’70-es években történt. Nagyjából ebben az időben interjúvolta meg Heltai Ausztriában Habsburg Ottót is, akiről a hazai közönség ekkor tudhatta meg, hogy gyakorlatilag már régen lemondott a magyar trónról és konzervatív demokrataként az európai egység megteremtésének élharcosa.
Nem csoda hát, hogy némi túlzással ezek az újságírók voltak a kor celebjei. (Gombamód szaporodó utódaikat ma nagyképűen külpolitikai szakértőnek, vagy pláne elemzőnek tisztelik.) Számos alkalommal fordult elő, hogy előadásuk után hálás vidéki hallgatóik kacsával, libával, kolbásszal rakták tele autóik csomagtartóját, mi több, egy idő után némelyik akkori influenszer már egyenesen elvárta, hogy a kialkudott tisztes tiszteletdíjon felül még mind e jóval is honorálják. Visszagondolva ezekre az időkre, azt mondhatom: jómagam (volt moszkvai és New York-i tudósító) valahol az NB I/B kategóriába tartoztam. Kacsával, libával ugyan nem jutalmaztak, de ha kértem, két egymást követő napra összesen akár hat előadást is szerveztek nekem egy megye közeli településein. Más kérdés – és ez mutatja a „B”-kategóriát –, hogy többnyire nem szállodában rendeltek nekem szállást; jobb esetben egy hivatal vagy egy könyvtár vendégszobájában helyeztek el éjszakára, rosszabbikban egy művelődési ház színpada mögött leterített matracon aludhattam.
Mindenesetre jól ismertem ezt a közeget, így egyszer elszántam magam rá, hogy kivételesen ne a külpolitikáról írjak, hanem a hazai külpolitikai újságíróvilágról. Az Élet és Irodalom utolsó oldalán akkoriban mindig nagy riportot közölt, elhatároztam hát, hogy itt mutatom be ezt a közeget és főszereplőit, de anélkül, hogy megnevezném őket. Kollegialitásból és a sértődésektől is tartva szigorúan kikötöttem, hogy az ÉS szerkesztői senkinek sem mondhatják el, hogy ki a riportban szereplő két népszerű külpolitikai újságíró, bár nekik természetesen elmondtam. Isten tudja, hogy történt, de a két név még a cikk megjelenése előtt kiszivárgott, mire én visszavontam a már betördelt anyagomat. Ennélfogva nem is látott napvilágot. Életem legjobb riportja volt.
