Régóta tart, és még nem látom a végét. Ha rólam volna szó, akkor talán csak néma elszenvedője lennék, de így, hogy a férjem kísérőjeként részesülök jóból-rosszból a magyar egészségügy feneketlen kútjában zajló események közepette, kétszeres a tehetetlenség bennem. Várni, várni, várni, mindig csak várni. Hogy mire? Például bebocsátásra vagy zárójelentésre, mert itt semmi sem megy gyorsan. Aki az útvesztő vagy a feneketlen kút foglya, az tudja, miről beszélek. Végleg elveszíted az irányítást a dolgok fölött (nem mellesleg amúgy is csak illúzió, hogy kicsit is irányíthatod őket, most azonban tudva tudod, hogy még ez az illúzió is elveszett), és csak vársz, hogy végre történjen valami. Vizsgáljanak meg, vegyenek föl, fektessenek be, vagy nyomják már kezedbe azt a zárójelentést, és bocsássanak az otthonodba Isten hírével! Első esetben várod a beavatkozást, másodikban meg számolod a napokat, hogy meddig van nyugtod, hány napra adagolhatod ki a gyógyszereidet, mielőtt újból ott ülsz a lift előtt, és várod, hogy megjelenjen a nővér, elvegye kezedből a beutalót, és kezdődjön elölről a történet.
Amíg nem leszel akaratodon kívüli részese ennek a gépezetnek, nem is tudod, mi az, benne lenni. Persze, nem vagy vak, és ha nem csukod be a szemedet, látod-hallod a még tartalmat szolgáltató hírforrásokból, hogyan esik szét a rendszer, és ha még szét nem esett teljesen, akkor az nem az államnak köszönhető, hanem csakis Marika, Lujza és Jutka nővéreknek, Gábor, Péter vagy János doktoroknak, hogy az esetkocsikban szolgálatot teljesítő háromfős mentőegységről ne is beszéljünk. Akik még állják a sarat, fogukat összeszorítva, mosollyal vagy időnként grimasszal az arcukon próbálnak emberek maradni, és viszik a hátukon ezt az egész kócerájt. Pardon. Legyünk igazságosak, mert nem kóceráj, ezt csak a tehetetlenség mondatja velem, hiszen azon a pénteken, amikor egy pillanat alatt gyökeresen megváltozott az életem, tapasztalhattam, hogy miután a tehetetlenségi nyomaték beindítja, utána már professzionális szinten működik a rendszer. Ha időben érkezik a mentő, utána már megy minden, mint a karikacsapás. Igen. Optimális esetben.
Ülök békésen a gépem fölött a reggeli penzumomnál, amikor 9:50-kor csörög a telefon, a férjem leesett a bicikliről, megkezdték az újraélesztését, mentőt is hívtak hozzá. Innentől egy másik időszámítás indul.
Fölgyorsul minden, amikor cselekedhetek, biciklire pattanhatok és imádkozhatok, hogy érjek át a zöldön, legyek ott minél előbb, és csináljak valamit, ha mást nem, fogjam az infúziós flakont, és válaszoljak a mentőorvosnő kérdéseire, aki bőven, de jó bőven a lányom lehetne, a mentőtiszt hasonlóképpen, és fél szemmel az EKG-t nézzem, ahogy küzdenek a földön fekvő élettelen emberért, akin látszik, hogy már-még nincsen itt. A vonalak lebegést mutatnak, fohászkodom, nehogy kiegyenesedjenek. Mert ezzel is számolnom kell. Ilyenkor hideg az elme, nincs kecmec, ezek egyszerű emberi történések, születünk, meghalunk, ennyi az élet.
Hajszálon múlott, nem tudom, mennyi idő telt el, húsz perc, fél óra, bármennyi lehetett, de végül sikerült, hordágyra tették a férjemet, és innentől fogva megint pörgött minden, lehetett cselekedni, menni, aztán csak várni, várni, majd bólogatni, igen, most viszik szívkatéterezésre, aztán megpróbálják fölébreszteni, ha nem megy, akkor intenzív, a jó doktor a végén azt tanácsolja, hogy ne itt várakozzak, menjek le a parkba, a büfébe, mert ez a beavatkozás legalább másfél óráig eltart, telefonálni fog, ha jöhetek. Az én cselekvő részem a történetben itt meg is szűnt, nagyjából addig tartott, amíg fogtam az infúziós palackot, és azóta is legfeljebb annyi, hogy állandó kísérő vagyok.
Mit mondjak? Azóta mindent másképp látok. Nem is tudom, melyik ujjamba harapjak. Mérhetetlen professzionalitás orvostól, ápolótól, és mérhetetlenül mostoha munkakörülmények mindenütt. Hogy volna rendjén, hogy a kétórás intervallumra rendelt mentő délelőtt 11 helyett éjjel 1-re érkezik, és hajnali 2 is lesz, mire a páciens átkerül a másik intézménybe! Oldd meg házilag, vagy hívj magánmentőt, ha nem akarsz várni. Látom, tapasztalom, a betegszállítás mint olyan, nem működik. Vagyis pont olyan sajátosan működik, mint ez a terület, amelyikre akaratomon kívül most kicsit jobban ráláthatok, és ismerősöktől naponta hallok elképesztő dolgokat. Vajon rendben van az, ha valaki szeretné tudni, milyen állapotban vannak a koszorúerei, mert tapasztalt magán bizonyos jeleket, és október elején legközelebb januárra kap időpontot? De ha van pénze és magánrendelésre menne, akkor is várnia kell két hetet?
Nem kívánom senkinek, hogy belülről ismerje meg ezt a rendszert, hogy nap mint nap testközelből lássa, az orvos szalad az osztályról az ambuláns rendelésre, a nővér viszi a kacsát, zokszó nélkül cseréli a lepedőt, mert a beteg összevérezte, leette, levizelte vagy épp lehányta, mindegy, ő megy, hozza, viszi, csinálja, kínjában énekel vagy káromkodás helyett szóvirágokkal operál, elvégre egyházi fenntartású intézményben vagyunk. És mi lehet a színfalak mögött, ahova nem látok be!? Mi történhet, amikor ügyeletes is a kórház, mert állandó felvételes, és tolják be a félholt, intubált embereket hordágyon a járókelők és látogatók szeme láttára, ugyanazon az ajtón, amelyiken ők is ki-be közlekednek!? Mi lehet a műtőben, mert máshonnan hiányzik az az orvos, aki épp az akut esetnél működik közre!?
Ó, ha csak az volna a gond az egészségügyben, hogy vacsorára egy szelet kenyeret meg egy kefirt kap a beteg! – kiált föl a szomszéd ágyon az érfestésre várakozó páciens. Igazat adok neki.
Hol érdekel itt most engem, hogy a terepcipőm bordái között eliszkolt a csótány, miközben próbáltam eltaposni? Mi ez ahhoz képest, hogy az a vonal csak ki ne egyenesedjen?
Dehogy érdekel engem, hogy a vécében eltört a csap, nem működik a csengő, amivel szükség esetén nővért lehetne hívni, vagy hogy a színehagyott linóleumról a legnagyobb akarással sem lehet fölsikálni az évszázados koszt, ami talán nem is kosz, hanem kopás, de azzal a futó pillantással, amivel egyszer végigmértem, nem tudtam megállapítani, micsoda, mert arra figyeltem, nehogy leforduljon az ágyról a férjem, mikor még nem is kelhet föl.
Erica Francesca Poli olasz neuropszichológust már jó ideje hallgatom, az egyik kedvencem, gondolom, ezért kezdtem el először olaszul keresgélni az ICD (Implantable Cardioverter Defibrillator) készülék ismertetői között, és így jutottam el egy amerikai oldalra, ahol részletesen leírják a folyamatot, ahogy beültetik az ember kulcscsontja alá ezt a minikomputert. Meg hogy majd előtte az orvosod leül veled, és részletesen elmondja, mire számíthatsz, hogyan tudsz együtt élni vele. Elképzeltem, ahogy az osztályon valamelyik kardiológus megkísérli a lehetetlent. Beül a pácienssel az egyik szobába, de két perc múlva beszólnak, hogy jönnének ide ultrahangra, s akkor átmegy az EKG feliratúba, onnan is mennie kell, de ha az órájára nézne, akkor tudná, hogy neki már tíz perce az osztályon kellene lennie, mert ott várja az egyik betege, onnan meg mehet egyenesen az ambulanciára, ha nincs közben valamilyen akut eset a műtőben, és a zárójelentés, az ígért telefonos konzultáció, meg hát közben levegőt is kellene vennie. Esélytelen. Képtelenség, hogy itthon egy orvos leüljön veled, és szép nyugodtan elmagyarázzon mindent. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen helyzetben orvost. Esetleg filmen.
Mindent elolvastam erről a szerkezetről, amit találtam, megnéztem amerikai páciensek YouTube-videóit, akik elmesélik sorstársaiknak, hogyan, miben változott meg az életük, mióta ICD-t kaptak. Nem is igényeltem felvilágosítást, hiszen a legelején megmondta az orvos, mire számíthatunk, miután nem másfél, hanem két óra után visszajöttem a parkból, mert már nem bírtam tovább. Pontosan tudom az időket, fél kettőig kellett volna, de én kettőig vártam, és mivel még mindig nem hívtak, visszamentem. Kipróbáltam az összes fotelt, széket, végigolvastam Istenes Szent János életét, aztán újabb félóra múltán fölmentem. A nővér megértette.
Próbálnám menteni a menthetetlent, hiszen tudom, a rendszer hibás, úgy ahogy van, mindenestül, akik ebben kénytelenek a legjobbat kihozni magukból, azok is emberek, hibázhatnak, nem tehetnek róla, hogy ezerfelé kell szakadniuk, s nem bírnak lépést tartani a történésekkel. De van egy határ. Hogy déltől délután ötig nem történik semmi, csak várunk, várunk, mert ki vagyunk szolgáltatva egy működésképtelen gépezetnek. És akkor következik az, hogy csak legyünk már túl rajta. Csak egyszer jussunk ki ebből a feneketlen kútból, ebből a kényszerűségből vállalt labirintusból. Milyen jó, hogy nem látunk túl a pillanaton!
Hogy haragudhatnék orvosra, nővérre, mikor tudom, hogy neki is csak egy élete van, és ennyit enged meg neki a rendszer? Akkor kire haragudjak, kit okoljak mindenért? Hiszen tudom, én csak egy vagyok a milliók közül, ráadásul nem is beteg, csak hozzátartozó, akinek nem mindegy, mi történik a férjével,
és legszívesebben a műtőbe is menne vele, hogy ha mással már nem, legalább a jelenlétével segítsen. Kire haragudhatnék? Kérdéssel egyszerű a válasz a kérdésre. Kinek a feladata működtetni a rendszert? Az államnak. Még akkor is, ha kényszerűségből, kényelemből vagy pszeudofilantróp megfontolásból átpasszol intézményeket az egyháznak. Mondja meg nekem valaki, hogyan lehetséges, hogy az összes állami feladat terhét itt és most orvosnak, ápolónak, mentősnek kell viselni, kinek-kinek habitusa, szaktudása, embersége szerint? Hát nem azért tartjuk el az állam teljes apparátusát, hogy többek között az egészségüggyel kapcsolatos feladatait is ellássa?
Amióta a labirintus fogságába kerültem, csupa profi szakemberrel találkoztam. A férjem még kevesebbet érzékel ebből, ő egyelőre próbál visszatalálni az életébe, ami nem is olyan könnyű feladat. Én lépek helyette, ha lépni kell, és mivel nem magam miatt teszem, talán könnyebben is mondom, hogy doktor úr, elfogyott a türelmem. De csak a legvégső esetben teszem. És közben vádolom az államot, a kormányt, a nem létező egészségügyi minisztert, amiért a terhet, amit nekik kéne viselniük, a szakemberek kénytelenek cipelni a vállukon. És közben hol van a páciens, a milliók közt az egyetlenegy, aki a rohanás közepette szenvedő alanya mindennek, és vár, bebocsátásra, műtétre, elbocsátásra, mert nincs elég ideje az orvosnak, hogy egyszerre mindenhol ott legyen?
