Azon gondolkodom, vajon Demján Sándor örülne-e, hogy beruházásélénkítő programot neveztek el róla. Olyat, melynek elsődleges célja, hogy nőjön a hazai mikro-, kis- és középvállalkozások beruházási aktivitása, fejlődjön a termelési kapacitásuk, és nem utolsósorban kezdődjön meg a nagyobb hozzáadott értékű termékek gyártása a magyar gazdaságban. Vélhetőleg örülne, mert többnyire ezek voltak az Orbán-kormány számára annak idején megfogalmazott gazdaságélénkítő javaslatai. Meg az, hogy: pénz kell a gazdaságba, amiből nyereséget lehet csinálni. Ezek nélkül nincs kitörés.
Aztán persze gyorsan elszomorodna, mert látná, hogy ez bizony nem az a program, amire ő gondolna. Ha ugyanis jobban megnézné mondjuk az 1+1 KKV Beruházás-élénkítő programot, azonnal látná, hogy sokkal inkább hangulatjavításról van szó, mintsem valóban hatékony kezdeményezésről.
A cégek 5–200 millió forint támogatásban részesülhetnek, az eszközberuházás 50 százalékát az állam vissza nem térítendő támogatásként biztosítja. Bárki megkaphatja az ingyenpénzt, akinek a cége legalább két éve működik, és legalább két alkalmazottja van.
Nincs elvárás, nincs gazdasági mutatókhoz köthető feltétel, nincs megcélozva a hatékonyságnövekedés vagy a hosszú távú eredmény vállalása.
A Főnök, ahogy Demján Sándort az emberei hívták, nem adná a nevét egy ilyen programhoz. Neki mindig eredmény kellett. A semmiből lett Magyarország leggazdagabb vállalkozója, számára annak volt értéke, ami előrevitte, amiben látta a fejlődés, az újítás lehetőségét, s azt szerette, ha az a bizonyos eredmény kézzelfogható. Most viszont csak azt látná, hogy folyik a pénz a semmibe. Nagyon utálná.
Halála előtt 300 milliárd forint volt a vagyona, aminek a 95 százalékát azokra hagyta, akik szükséget láttak. Mert ez a Főnök végeredményben nem azért dolgozott, hogy neki legyen, hanem hogy sokaknak adhasson.